Ülőbútorok

A z   ü l ő b ú t o r 

A lakóhelyiségek leggyakoribb és egyben legváltozatosabb kialakítású bútordarabjai a különféle, elsősorban ülést szolgáló ülőbútorok voltak. A régmúlt idők lakáskultúrája iránt érdeklődő ember több forrásból is tájékozódhat. Abban az esetben, ha az idők viharaiban a bútorok megsemmisültek, vagy eredeti környezetükből kikerültek, két lehetőség adódik: a képi ábrázolások, illetve az írott források tanulmányozása. Ez utóbbiak leginkább a tulajdonosváltások idején felvett, ingó vagyonok leltárai, az inventáriumok, előbbiek a festmények, metszetek lehetnek. Magyarországon a legtöbb adatot a leltárak szolgáltatják. Ezeket olvasva az embernek az a jóleső érzése támad, hogy szinte rekonstruálni tudja egy-egy vár, kastély, udvarház teljes tárgyi anyagát, belső berendezését. De hamar szemébe ötlik: mi lehetett a különbség a gyontáros bérlett pad és a bérlett gyontáros padszék között[1]. Kérdés ugyanis, hogy az összeíró által pontosnak szánt körülírások, kifejezések mögött milyen tárgy, bútordarab rejtőzik. Próbáljuk meg tisztázni először ezeket az ülőbútorokra vonatkoztatva.

   Padok

Az előző, talán kissé hosszúra nyúlt fejtegetések után szeretném tételesen számba venni – immár szerkezet szerint csoportosítva - az egyes Magyarországon használt bútorokat, röviden leírva azok használatát, szerkezetét, anyagát.

            Deszkalábú padok

Hosszuk 2-5 emberes hossz között változik. Deszka ülőlapját a két végétől kissé beljebb, és - ha túl hosszú volt – középen is, deszkából készített lábbal támasztották alá. A lábakat felülről keményfa ékekkel megfeszített átmenő csapozással rögzítették az ülőlapba. Díszítésre lehetőség a deszkából kialakított lábakon (többnyire fűrészelt, áttört, mérműves faragás) és a sarokmerevítőkön volt. Némely festményen jól látszanak az átmenő csap sötét négyzetei[1]. A sarokmerevséget és az ülőlap alátámasztását egy végigfutó faragott káva vagy kisebb sarokelemek biztosították.[2] A 17. századi otthonokban a fal mellé körös-körül építették, ekkor a deszkalábnak csak a szoba felé eső élét díszítették. A láb és az ülőlap élét profilgyaluval munkálták meg. 17. században festett díszítése is szokásban volt. A padokat - hasonlóan a többi bútorhoz - előkelő környezetbe szánva nemes faanyagból: tölgyből, dióból készítették.

Ágyfellépők

A 15. századi előkelő otthonok magasra épített ágyai mellett gyakran találunk keskeny, alacsony pad vagy ritkán ládaszerű alkalmatosságokat. Ezek szerkezetileg a deszkalábú padokkal azonosak, de ha a kávát magasabbra szabták, akkor a pad ládaszerű formát kapott. Egyes képeken valóban kulcslyukkal, zárral ellátott fellépőket látunk, a két rövidebbik oldalt lezáró láb ekkor az „ülőlap” fölé nyúlik, faragott díszítésű. Jellemző anyaga fenyő- vagy jávorfa.

Sámlik

A mai sámlinak megfelelő, deszkaszerkezetű, alacsony ülőalkalmatosság. Ábrázolását Bártfáról, Szent Erzsébet leprást fürdető jelenetének megörökítéséről ismerjük.

Cöveklábú padok

A polgári otthonok vagy fogadók asztalaihoz egyszerűbb kialakítású, cöveklábú padokat tettek[3]. ugyanakkor gazdag polgári otthonok dísze is lehetett. Eleinte támlátlan, keskeny változatát használták, később (16. sz.) német mintára fűrészelt díszű becsapolt hátlapot is kapott. A deszkalábú változatnál valamivel könnyebb volt.

Szerkezete miatt nem lehetett túl hosszú, legfeljebb három ember ülhetett rajta, hossza 120 cm körül lehetett. A 15. század elején az ülőlap többnyire keskeny, egy darabból készült. A padot hasított, lefelé szélesedő, hasáb alakú, négy becsapolt láb támasztotta alá. A 17. századi változatán az ülőlap két deszka szélességű volt, emiatt a lábak vonalában egy-egy kereszt irányú hevedert toltak a lapba, s a lábak, melyek  lefelé keskenyedők, nyolcszögletűre faragottak voltak, a hevederen keresztül csatlakoztak. A támlás változat háttámlája egy szál deszkából készült, fűrészelt – de akár áttört faragott díszítésű is lehetett.

Lécvázas szerkezetű padok

A padok harmadik csoportját a lécekből összeállított változat jelenti. A szerkezet maga is igen ősi, legkorábbi példányát éppen Marchiai Jakab 1450-ből származó széke képviseli – mely a legkorábbi a Magyarországon megmaradt ülőbútorok között. A pad vázát hasáb alakúra faragott mintegy 4-5 cm keresztmetszetű lécek alkotják, melyeket átmenő vésett csapokkal szerkesztettek egybe. Gyakorta szélesebb, faragott deszkák (hátlap) és keskeny, hengeres rudak (alsó merevítő, ülőlap váza) is helyettesíthetik egyes elemeit. A függőleges szögletes oszloplábak és az általa alkotott keret közét a gótikában mérművesen áttört, faragot betét töltötte ki. A 17. századi nyírbátori gyűjteményben levő pad intarziás díszítésű. Csábító a gondolat, hogy ezt tekintsük a legdíszesebb, vagy legfejlettebb változatnak, de ezt több szempontból sem tehetjük meg. Habár ide sorolható a Németalföld felől hozzánk származott, gazdag polgári lakásbelsők átfordítható támlájú padjai, melyek használatát a paraszti bútorok között megmaradt későbbi példányok bizonyítják, de ugyanígy ezek közé sorolhatóak az egyszerű, csuhéval, gyékénnyel, szalmával bekötött ülőfelületű változatai is, melyeket „kötött padszék” néven említenek az inventáriumok.

    Székek

Ablakfülkék falazott ülései

Sokan talán nem gondolnak rá, de ősi bútornak lehet tekinteni az épülettel együtt létesített helyeket is. Ezek legszebb kialakítású példái az ablakfülkék. A polgárházak, várak, paloták vastag kőfalaiba vágott ablakok két (vagy csak egyik) oldalába falazott ülőpadkát készítettek, melyet kőlappal burkoltak. Az ablakfülkék hideg vakolt falát vastag kárpitokkal tették melegebbé, a kőlapot pedig a rálógó kárpit, vagy egy párna tette puhábbá és kényelmessé. Amíg a helyiség világítását jobbára a természetes fény biztosította, az ablak mellé ültek szívesen a kor hölgyei, ha kézimunkázni, netalán olvasni vágytak.

Dantesca típusú székek

Az inventáriumokban egyesszék néven való említésének lehetőségéről a 17. századi ülőbútor leírások összegzése, padok és széktípusok meghatározása című fejezetben írtam. A szék szerkezete az egyszerű, ollós lábú, összecsukható, bőr ülőfelületű megoldáson alapszik[1].65-70 cm széles, 50-60 cm mély. Az ülőlap magassága általában kissé meghaladja a szokásos méretet (kb. 47 cm), hiszen a benne ülő lába alá még egy kispárnát is helyeztek. Anyaga többnyire sötét színű diófa, tölgy, hársfa, sertésbőr, nyírott bársony, selyemrojt, lószőr, gyapjú, gyaran aranyozás.

 Támlátlan, alacsony támlás és magas támlás változatban ismerték. Szerkezetét elsősorban festményeken és Itáliai megmaradt darabokon tanulmányozhatjuk. Az első és a hátsó, ívesen fűrészelt, két, középen egymáson elforduló ‘S’ alakú lábát két helyen fogták össze: lent a padlóhoz közel és fent, melyhez egyben a székpárna hevederét is rögzítették. Támlás változatában a merev karfa is ezt a szerepet töltötte be. A magas deszka karfa hátsó bütüjéhez szegezték ez esetben a bőrlemezre rögzített textil háttámlát. A szék így továbbra is összecsukható maradt, bárhol felállítható volt. A fa részeket előszeretettel burkolták bársonnyal, melyet kis, laposfejű vasszegekkel rögzítettek és aranyozott díszszegekkel borítottak el. Uralkodói széknek a magas támlás változatot használták, függőleges irányban ollós csapozással meghosszabbított hátsó lábai közé magasabb háttámla kerülhetett. Összecsukni ezt a változatot már nemigen lehetett. A lábak felső részére gyakran saját anyagából készített, máskor beragasztott nagyobb méretű, aranyozott gomb került. Az ülőlapot és a háttámlát a vázra szegekkel felerősített vastag bőrlemez tartotta, melyre a leggazdagabb brokátszövetből készült díszpárna került. A 15. századi székeken ez a párna már a bőrlemezhez rögzített, vízszintes éleit hosszú rojt keretezi.

Ollós lábú székek

Az előzőekhez hasonló szerkezetű, mégis önálló típust képviselő székek hasonlóan összecsukhatóak. Ülőlapjuk azonban a székvázzal egybeépített, azzal együtt mozgó, kinyitott állapotban vízszintes felületet adó (~47 cm magas), ollószerűen nyíló és záródó falécekből áll. A dantesca lábánál jóval keskenyebb, filigrán pálcák sora alkotja a lábát, melyeket alul és felül egy-egy vaskosabb léc fog össze, melyek középen vaspálcán fordulnak el. A felső léc karfaként is funkcionál. Háttámlája szükségszerűen merev, hiszen az egyik oldali karfán elfordulva, a másik oldali karfába akasztva ez biztosítja a merevséget. Ezt a szerkezetet háttámlás és támlátlan változatban is használták. A beülés iránya is kétféle lehetett. A forgótengelyre merőleges beülésűek az itáliai eredetű un. savonarola székek, és a szepeshelyi oltárképen látott egyenes lécekből készített szék is. A forgótengellyel párhuzamos az erdélyi bükkfa csapószék. Többnyire bükkfából vagy diófából készítették.

Lécvázas székek

 Fonott ülőlapú székek

A lécvázas székek legkorábbi csoportjaiba tartoznak a fonott ülőfelületű darabok. Ülőfelülete minden esetben a kényelmet fokozó fonott gyékény, ugyanakkor alacsony (35, 38 cm). Míg Franciaországban, Németalföldön ennek jellegzetes változata, a háromlábú forma terjedt el, nálunk a Kassai főoltáron látható négylábú szék lehetett divatban. Magasított támlás változata is ismert volt[2], magas ülőfelületű társáról is maradt képi ábrázolás.[3] Szerkezete a román kor óta használatos, vastagabb és  vékonyabb keresztmetszetű esztergált rudak összeerősítésével is ismert volt. Kőris-vagy juharfából készítették, az ülőlap fonata készülhetett gyékényből vagy akár faháncsból is.

Fa ülőlapú székek

Kávája, alsó összekötői és a háttámlát alkotó két deszkalapja jellegzetesen kartusos faragásúak, de gyakran készítették berakással díszítetten is. Ülőlapjuk keskeny, arányaik kifejezetten karcsúak, hosszúak (ülőmagassága 47-49 cm!). Az ülőlapok igen gyakran trapéz alakúak, mégpedig a háttámla felé szélesedően, s mivel ezekből készletszerűen több is készült feltételezhetjük, hogy kör vagy sokszögletű asztalhoz garnitúraszerűen készültek. Ugyanennek a típusnak egy hosszú, padalakú változata is ismert, melyet a nyírbátori Báthori István Múzeum tárlatán láthatunk.

Párnázott székek

A lécvázas székek harmadik csoportját a 17. századtól divatba jött párnázott, karfás székek alkotják. Úgyszintén gazdag, nemesi lakókörnyezetben voltak használatosak, kárpitozásuk általában színezett és gyönyörűen kiképzett, mintásan nyomott bőr vagy vörös színű bársony. A szék díszét itt a kárpitozás adja, az asztalos legfeljebb a székláb oroszlánkarmos kialakításánál, vagy a háttámla két lábfejezetének aranyozott faragott lezárásánál remekelhetett. A székvázhoz diófát használtak fel.

      Becsapolt lábú székek

Felépítésük igen egyszerű, könnyen rekonstruálható, a becsapolt lábú padnál leírtakkal megegyezik. Ülőlapja gyakran vastagabb, inkább pallóból kifaragott, mint deszkaszerű. A 15. században úgy tűnik, hogy csak polgári, paraszti lakókörnyezetben használhatták, a 16.-17. században mégis szép karriert futott be ez a szerkezet. Háromlábú támlátlan széket Comenius Amos könyvében gazdag brokáthuzatú párnával letakarva rajzolta meg.

A deszkalábú reneszánsz támasztószékek (scabello) mintájára a 17. századi Erdélyben, úri környezetben is divatossá vált ez az egyszerű szerkezetű, könnyű szék. Háttámlájának felülete díszes faragásra, címerek megjelenítésére nyújtott lehetőséget. Anyaga egyszerű székeknél nyárfa, bükkfa, díszeseknél diófa.