Textilek az enteriőrökben

T e x t i l e k

Kárpitok

A leglátványosabb textilelemek talán a falra kerülő kárpitok voltak, melyek anyagát egyéb célra is használták, nemcsak ruhák, hanem baldachinok, bútorkárpitok, párnák készültek belőle, így az enteriőr szerves részét képezték. A későközépkor leggazdagabb enteriőrjeihez selyemből és lenből[1] készült élénk színű szöveteket használtak. Nem csak egyszerű bársonyról volt szó: különböző magasságokban vágták fel a szálakat, a mással nem utánozható, valódi aranyfóliával tekert fonalat hol beleszőtték, hol kézzel hurkolták a szövetbe, egymás mellett akár öt különböző felületet hozva létre, amely együttesen adta ki a pazar mintát.

Mivel nagyon kényesek, sérülékenyek voltak, sajnos csak töredékek maradtak ránk. Használatáról ellenben számtalan adat: festmények, képek, inventáriumok, sőt, sok esetben a falra felfestett utánzataik[2], vagy a falba vert szögek tudósítanak. Az európai uralkodói udvarok falait mindenhol Firenze és Velence (és talán Párizs) szövőműhelyeinek 7000 szövőszéken szőtt[3] palmettás, gránátalma mintás, arany szállal átszőtt, bársony kárpitjai borították, így volt ez nálunk is. A kevésbé tehetősebbek az egyszínű, vagy minta nélküli selyemszövet, a bőrkárpit vagy a festett vásznak, posztók közül válogattak. De a gazdag városi polgárok, patríciusok, a nagybirtokos főurak a legdrágább, aprólékosan kidolgozott, mintásan szőtt bársonyokkal rendelkeztek.

A kárpitmintákat két csoportra lehet osztani. Az első, a még gótikusan sorolt palmetta motívumokból felépülő, egyszínű, bemélyített kontúrú bársony, az un. Cammino (út) minta, a másik a fentebb leírt gazdagabb technikával készülő, gyümölcsös, bogáncsos indákra ültetett gránátalmás palmetta motívum, melyek a mintegy 60 cm széles szöveten függőlegesen követi egymást, gyakran 150 cm hosszú mintaelemeket alkotva. Ennek neve Griccia (ránc, fodor), szimmetrikus vagy aszimmetrikus elrendezésű[4] is lehetett. Ezek mai előállítása most is több megye éves jövedelmének felelne meg[5].        

A falikárpitok beboríthatták a teljes felületet, a mennyezet alól a földig lógatva a keskeny, hosszú pannókat[6], melyeket vékony szalagokkal kötöttek össze[7]. De gyakrabban alacsonyra akasztották[8], és a felette levő falfelületet festéssel tették gazdaggá. Német, lengyel és magyar területen a kárpit felfüggesztésének egy másik módját is ismerték: a fal elé rudat rögzítettek, és erre akasztották karikákra a vízszintesen összevarrt, gyakran felül széles, elütő színű anyaggal szegélyezett darabokat.[9] Hasonló megoldással a helyiséget több kisebb részre is oszthatták, a díszes kárpitfallal választva le a teret.[10] Néhány ábrázolás egy szerényebb megoldási módról is tudósít: csak a fontosabb helyekre, ülőpad, ládák mögé akasztottak fel egy-egy nagyobb darabot.[11]

A magyarországi táblaképeket tanulmányozva feltűnik, hogy sok helyen az ágyat több színből összeválogatott, tarka kárpit veszi körbe. Bártfán zöld az ágytakaró, vörös színű a baldachin. Eperjesen a baldachintető vörös, a mennyezete és a hátsó kárpitja fekete-arany mintás, az oldalsó függönyök zölddel bélelt vörösek, a takaró arannyal átszőtt vörös kelme.[12]

A 16. század folyamán a dekorációs szövetek színei változnak, gazdagodnak. A minták terén új kompozíciók és elemek jönnek divatba. A század végétől egyre kisebbek lettek a minták, a 17. század második negyedében a bútor és függönyanyagokat már kisebb, tenyérnyi nagyságú gránátalmák, szegfűk, liliomok tagolták. A bársony mellett a damasztok, atlaszok, lampaszok is kedveltek lettek. A végben vásárolható szövetek mellett a legtehetősebbek egyedi megrendelésre is készíttethettek mintákat. A 17. században Bécsen keresztül szerezték be még Erdélyből is az ágy kárpitozásához, a fal felöltöztetéséhez, a ruha varratásához szükséges szöveteket.

A 17 századi házöltözetek, azaz falikárpitok, falburkolás széles körben való elterjedésére kapunk adatokat az inventáriumok tanulmányozásával. Nemcsak drága anyagokat használtak, de aki tehette textilekkel tette otthonossá és nem utolsó sorban melegebbé otthonát. Királyfalván török oszlopos szőnyegeket és székely kárpitokat akasztottak a falra, Mihályfalván falra való gyapjú szőtt kárpitról és vászon kárpitokról olvashatunk. Nem véletlen, hogy a nagy többségnél nem lehet az előzőekben leírt, gazdag textilek nyomára bukkanni. A Bécsből hozatott 17. századi meggyszínű bársony vagy narancsszínű atlaszszövet árából jó kőházat lehetett venni ekkoriban. Gróf Thurzó György kincstárában[13] számon tartott, a falakon függő kárpitok között írott posztós kárpitokat, bőrből készült zöld, vörös és kék virágos és aranyas kárpitokat, továbbá posztós olasz kárpitokat találunk. Ez utóbbiak tették ki a nagy részét a gyűjteményének. Ezen kívül említésre méltó még a zöld tafota kárpit, mellyel a könyvtárszobában, feltehetően a felső polcokon levő könyveket függönyözték el.

Ágy és trónbaldachinok

Kialakítását csak ábrázolásokból ismerjük. A földrész különböző részein divatos baldachinmegoldások közül jó néhány megtalálható volt nálunk is.[14] A baldachin sátrat kétféleképpen készíthették: vagy az összevarrt textilt feszítették ki vízszintes irányban a sarkainál fogva (így kissé belógott és összeráncolódott)[15], vagy merev vázra feszítették, és így függesztették le a mennyezetről, illetve kötötték ki a hátsó falhoz[16]. A függönyt ehhez a vázhoz rögzített vékonyabb rúdon, vagy erősebb zsinóron lehetett elhúzni, mely teljesen beborította az ágyat és jócskán lelógott a földig. Éjszakára behúzták, nappal széthúzták és - hogy ne legyen útban - összecsomózták, majd visszagyömöszölték a csomó felett keletkezett „zsákba”- így jött létre a festményeken látható jellegzetes körte alak.

Anyaga: Selyemszövet, laposra illetve hengeresre kovácsolt vas, kenderkötél, sárgaréz karika. Elhelyezése magasan, 280-300 cm-re az ágy vagy trónszék fölött volt. [17]

A 17 századi főúri ágybaldachin kialakítását és értékét Gróf Thurzó Ilona kézfogására Bécsben készíttetett ágy érzékelteti.[18] Az ágyváz maga is meglehetősen drága volt, hiszen 22,50 forintot adtak érte.[19] De még többe került a baldachin. A hozzá való 22 és ¾ rőf (17,75 m) tafotáért 53,47 forintot fizettek. De ehhez még vásároltak 11 és fél rőf vásznat bélésnek, 4 lat (7 dkg) hozzá illő színű, azaz szederjes selyemcérnát a varráshoz, 30 rőf (46 m) selyempántlikát, 76 lat (133 dkg) nagyobb és kisebb selyem franczlit (rojtot) - mely önmagában csak több mint 45 forint volt, és a 7 tucat azaz 84 db feketével tündöklő zöldes gombért összesen 115 forint és 25 dénárt adtak ki.

Párnák

A kárpitokkal megegyező anyagból készültek a falfülkékbe, padokra, székekre kerülő kisebb párnák. A 15. század folyamán a székeknek nem volt rögzített párnázata, ennek divatja csak a század végén, a 16 század elején kezd kialakulni. Lényegében egyféle módját ismerték a párna behúzásának: a fehér lenvászonba tömött tollat, vagy gyapjút félbehajtott díszes anyagból varrt csőbe bújtatták, két oldalt selyemzsinórral húzva feszesre a huzatot. A zsinórzat a párnavarró keze nyomán akár igen bonyolult, dekoratív mintájú is lehetett. A kárpitanyag szélébe minden valószínűség szerint azsúrozott technikával készítették el a zsinórbújtató lyukakat. A párna négy sarkába a mainál rövidebbre készített bojtokat varrtak szorosan. A padra, székre, falfülkébe helyezett párnák mérete a mai kispárnáknak felel meg, nagyobbak csak a fej alá kerültek, bár ezeket könnyebben mosható, lenvászonból kockásan szőtt, vagy később szélein hímzett vászonból készítették. Veres bársony párnát csak díszes alkalmakkor használtak. Az ágyba kerülő nagypárna alá, a fej feltámasztására fehér vászonba töltött, hosszú párnát helyeztek.

 Ajtó és ablakfüggönyök

Az európai festmények között is csak elvétve találunk a 15 századból ablakfüggönyözést bizonyító darabokat[20], bár szokása már ekkor elkezdődhetett, de szórványos volt. A 17. századi főúri otthonokban azonban számolni kell velük. Sok inventáriumi adat jelzi az ajtóra való aranyas bársonyt, vagy az ablak fölé helyezett, de éppen csupaszon árválkodó vasakat is. 1686-ban Oprakercisórán az ebédlőpalota falát borító 13 kárpit közül az egyik „ajtóra való” volt, de a többi helyiségben nem említik. Ugyanitt az Úr házában az ablakon vasvesszőre függesztették a kék bagazia függönyt[21].  Nagysajón a Setétházban (halottasház) egy darab zöld posztó volt a kert felőli ablak elé akasztva. Használatuk tehát nem volt általános, még egy épületen vagy akár szobán belül sem.

3.1.2        Asztalterítők és kéztörlő kendők

A kor lakberendezésében leggyakrabban használt másik textilfajta az asztalra kerülő fehér szövött vászon, melyhez nagyon hasonlót használtak kéztörléshez is. A korabeli ábrázolások alapján bizonyosnak látszik, hogy lenvászon terítőkről volt szó, melyek szövéstechnikája a 15 században a nyolc vagy hatnyüstös szövőszéken előállítható un. barackmag (rombusz alakú, más néven gyémánt) minta volt. A leghíresebb darabokat Perugiában állították elő, innen exportálták egész Európába. Utánzása, másolása azonban nem igényelt olyan kifinomult, összetett tudást, mint a selyemszövőké, így hamar helyi műhelyek alakultak.

Az asztalterítőket és törlőkendőket indigóval festett bonyolult szedettes mintával díszítették – széles mezőben griffek, oroszlánok, sárkányok, várak, szarvasok pompás figurái sorakoznak egymás mellett. Számtalan eredeti darab maradt ránk[22], és jó néhány ábrázolás is – ám ezek csak a jéghegy csúcsát képezik. Azonos technikával készülő, egyszerűbb változatait széles körben használták asztalterítőnek, kéztörlőnek egyaránt. Ezeket helyi szövőműhelyek állították elő[23], a mintáik többnyire geometrikus formákból készített keskenyebb sávokból álltak, ám a legszebb darabok minősége alig marad el itáliai kortársaikétól[24]. A szövet szélessége terítő esetében megközelítőleg 180 cm (harmadfél rőf) volt, kendő esetében 60 (Perugia), vagy 72 cm (1 bártfai rőf). Készítőik külön céhekbe, a barhentszövőkébe tömörültek, megkülönböztetve magukat az „egyszerű” takácsoktól. A hosszú asztalokra kerülő abroszok lelógatott két végét díszítette a széles szedettes minta, sokszor 80-120 cm hosszúságban, végét cifrán csomózott bojtsor zárta le. Az abroszok középső része, mely az ételek alá került fehéren maradt, csak egy-egy keskenyebb csík szakította meg. Így a lecsöpögő étel foltját egyszerű mosással ki lehetett szedni, hiszen mosáskor a len szálak felületéről egy-egy vékony réteg is leszakad, így mindig fehér marad. A pamut erre kevésbé alkalmas. Úgy tűnik, az asztaloknak megfelelő hosszúságú abroszokat készíttettek, és egy vagy két rétegben terítették rájuk úgy, hogy oldalt csak viszonylag keveset hagytak lelógni belőle. Ez alól csak a hosszú asztal két vége volt kivétel.

A 16.-17 századi asztalterítőkről kevesebbet tudunk. Az étkezőasztalra való abroszok vagy egy asztalra készültek, (Radvánszky ebből arra következtet, hogy az étkezőasztaloknak kialakult és rögzült méreteik lehettek[25]), vagy több asztal méretűek voltak. Kedvelték a recés (áttört dísz), illetve a középen és szélein hímzett abroszokat.

Szőnyegek    

A nagy paloták hideg kő és tégla padlóit kákából, gyékényből font szőnyegekkel és Közel-keletről importált kézi csomózású mintás selyem kelimekkel tették komfortosabbá. Ez utóbbiakat inkább díszként terítették a földre[26] vagy a földet borító gyékényre[27], de a mai szemnek szokatlan módon asztalra[28], padra, vagy a trónszékek alá[29] is helyezték. A 17. századi Erdély otthonaiban nemcsak a török szőnyegek (kilim, oszlopos), hanem helyi un. székely kárpitok, szőnyegek használata is divatban volt. Ugyancsak tovább élt az asztal szőnyeggel való leterítésének szokása. A búzásbocsárdi „tiszttartó házában” az asztalt viseltes szőrszőnyeg takarta.

A padló burkolásáról leírások és főleg ábrázolások tudósítanak. Erasmus[30] szerint a hideg ellen az angol közemberek kákát, gyékényt szórtak a földre. Ezt gyógynövényekkel: levendulával, kamillával, édesköménnyel, ibolyával tették illatossá és hitük szerint egészségessé. Az előkelők hosszú ruhája azonban minduntalan felseperte a kákakötegeket. Emiatt a szálakból hosszú fonatokat készítettek, és ezeket egymás mellé varrva a teljes padlót beborító, felszedhető, középkori értelemben takarítható padlószőnyeget hoztak létre. Kétféle változatát használták, ezek egyike az un. egyiptomi szövésmód volt, mely három szálból álló 2-3 cm széles lapos fonatból készített vaskos felületet jelentett, mely lehetett körbeszegett darabszőnyeg vagy befedhette a teljes padlót is[31], kicsit hasonlíthatott a mai vietnámi lábtörlőkhöz. A másik, csak részben rekonstruálható technika: sávolyszövéssel 10-15 cm széles szalagokat hoztak létre úgy, hogy a vetülék és a láncfonal is sodrott gyékény vagy kákaszálakból állt, és ezeket varrták később egy felületté[32]- amivel szép, átlósan csíkozott mintát kaptak. Magyarországi használatáról nem maradt fenn semmilyen emlék, csak a bevezetőben is említett régészeti megfigyelések alapján lehet következtetni használatára. Gróf Thurzó György özvegye Czobor Erzsébet fia lakodalmára készülvén egyebek között 11 darab gyékényt is vett. A szövegkörnyezetből arra következtethetünk, hogy ezek szövött, vagy fonott darabszőnyegek lehettek[33].