Tárolóbútorok

A bútorok másik hatalmas családja a tárolást szolgáló bútoroké. Ebbe a kategóriába a legkülönbözőbb, bútor jellegű készségek is beletartoztak. Az időszak elején még viszonylag kevés olyan tárggyal rendelkeztek az emberek, melyek a lakószobában kaptak helyet. Ezek között a legtöbb teret a ruhák és más textilneműk igényelték, melyek jóval nagyobb értéket képviseltek a háztartásban, mint manapság. Rajtuk kívül a földvagyon tulajdonlását bizonyító oklevelek, a könyvek és a drága ötvöstárgyak (ékszerek, edények, fegyverek) voltak elzárandó értékek. Kisebb, mindennap használt tárgyak (szelencék, üvegcsék, mécsesek) tárolását ezzel szemben úgy kellett megoldani, hogy lehetőleg kézügybe essenek, a nagyobb könyvgyűjtemények és a fitogtatni kívánt tárgyak tárolásának igénye megint újabb bútortípusokat hozott létre.

Fali  szíjak

A falra szegekkel rögzített kötéllel, vagy szíjjal különböző kisebb tárgyakat lehetett elhelyezni. Így tárolták a késeket, ollókat, papírdarabokat, fakanalakat és a cserépfazekak fedeleit is, nemcsak a konyhában, hanem a szobában is. Megoldása igen egyszerű, kb. 1,5 cm széles hasított sertésbőr szíjat több helyen apró vasszeggel szegeltek a falra, kissé lazán, és az így keletkező hurkokba lehet tenni a kézügybe való eszközöket.

Farúd

A hálószobák egyszerű berendezési tárgya volt, a mosdóedény közelében helyezték el. Némiképp hasonlított a mennyezeti farúdra, de annál rövidebb volt, és a falra szerelték. Korabeli megnevezéséről nem tudunk, valószínűleg egyszerű előállíthatósága miatt nem képezett értéket – és így említésre sem igen méltatták. Meglétéről európai analógiák illetve a 18.-19. századi paraszti bútorok között fennmaradt példányok alapján következtethetünk. Minden esetben egy láthatóan igen magasra felhelyezett farúdból állnak, melyről a szintén hosszú vászon törlőkendők lógnak le. Két darab kézzel gyalult felületű, trapéz alakú, karéjosra faragott felső részén átlyukasztott fadarabból áll, melyet a lyukon átdugott hengeresre gyalult rúd köt össze. A falra vasszeggel akaszthatták fel, akárcsak a polcokat. Ha alacsonyabbra lógott le a farúd, könnyen elérhető magasságba tudták felakasztani az öltözéket rá. Anyaga: hársfa.

Falfülke

A lakószobák falaiba gyakran készítettek mintegy 60 cm széles, polclap mélységű, álló hasáb alakú falmélyedést. A 15. században a falfülkékbe egy-egy polclapot rögzítettek, közvetlenül a falba vésett horonyba csúsztatva. A polcon apróbb tárgyakat, gyertyatartót, aszalt gyümölcsöket, homokórát, könyvet stb. tarthattak. A falfülkék a hálószobában többnyire az ágyak mellé kerültek, de lakószobában (nappali), ebédlő palotákban, pincékben, sekrestyékben is tudunk használatukról. A fülkét gyakran takarta a falat borító kárpit. A 16. század elején a polgári házakban és a templomokban a falfülke elé falapokból szerkesztett ajtót, később már bélést is készítettek. A falfülke megnövelésével alakulhatott ki nálunk a 17. századi nemesi otthonokban széles körben használt „almárium”, melynek pontos formai kialakításáról azonban csak keveset tudunk,  de már jóval nagyobb méretű lehetett, ezért külön kategóriában tárgyalom.

A falfülke polclapjához egyetlen szál, gyalult deszkát használtak. A keretet két függőleges és széles deszka, valamint azokat összekötő két vízszintes, keskenyebb deszka alkotta. Az ajtólap közézáródó, külső vaspántokon fordult. Maga az ajtólap egy-két szál deszkából készült, melyet szükség szerint betolt hevederrel merevítettek. Az 1622-es meggyesfalavi szekrényke külső felületét teljesen elborítja a festett, faragott dísz, így nem jutott hely a pántoknak – a belső oldalon helyezték el, a belső oldali festés ezt is teljesen beborítja.

Polc - fogas

Nemcsak a falfülkébe, a falra is helyeztek polcokat. Ezek egy szál deszkából készültek, alulról konzolokkal támasztották meg őket. A 15.-16. században nemesi, polgári lakószobák falain egyaránt megtaláljuk, akárcsak a konyhákban. Gótikus, áttört díszes példányairól a Szt. Jeromos ábrázolások[1] alapján alkothatunk képet, de hasonló kialakítású, de dísztelen az 1430 körül festhetett Evagationes spiritus c. képen látható polgárház polca is[2]. Még egyszerűbb, csupán két falra merőlegesen befalazott lécdarabra fektetett lap-megoldású darab az eperjesi szent Miklós születését ábrázoló oltárkép tábláján, a konyhában látható, egy másik pedig a Temesvári Pelbárt 1511-ben nyomtatott könyve egyik illusztrációján, a hálószoba falán látható. Rajta apróbb tárgyakat, dobozkákat, üvegcséket, esetleg kisebb könyvet a konyhában fazekakat, poharakat tároltak. Mérete ennek megfelelően lett kialakítva. Arasznyi szélességű, ölnyi hosszúságú lehetett, melyet két, esetleg három helyen támasztottak alá. A díszes kialakításúak ennél hosszabbak is lehettek, elejére és oldalára áttört díszítésű 5-8 cm magasra becsült peremet, és szegelt, profilozott lécet tettek. A konzolok a polclaphoz grótolva csatlakoztak[3], s a falhoz láthatatlan módon rögzültek, valószínűleg a falba vert ’L’ alakú vasszögre akasztották fel.[4] Elhelyezése kb. vállmagasságba, vagy a fölé esett. A polclap és a konzolok éleit vonókéssel alakították ki, a deszkafelületet kézzel gyalulták, a profilokat profilgyaluval és vésővel készítették. Egymás feletti több lapból álló, egybeépített polcra utaló leírással csak konyhák és élelemraktárak kapcsán találkozhatunk a 17. században.

A 17. századi használatukról a fogas kapcsán már szóltam. Egyetlen hazai ábrázolását a lőcsei városi tanács ülését megörökítő olajfestményen találjuk, a falon oldalt, deszkára akasztva látjuk a tanácsosok kalapjait, szép rendben elhelyezve. Róth Viktor ugyanakkor egy templomi gótikus „kalapfogasról” is tud, mely a szászújvárosi evangélikus templomban volt. Keskeny deszkalapjába fa fogak voltak beillesztve, készíttetőjének és készítésének évszáma (1483) gót betűs írással állt  rajta.[5]

Ládák

Legnagyobb jelentőségűnek és terjedelmük, díszítettségük miatt meghatározó lakberendezési tárgyaknak tűnnek a ládák. Ezzel kapcsolatban azonban szeretném néhány dologra felhívni a figyelmet, melyeket már korábban is érintettem.

A gyűjteményekben és múzeumokban megőrzött ládák nagy része a 17. századból származik, igen nagyok, gazdagon díszítettek. Méretük és kialakításuk nagy mennyiségű tárgy (ruhadarab, ágyneműk stb.) befogadását és szállítását tette lehetővé. Ezeknek megfelelő láda leírásával többnyire hozományleltárakban találkozunk, ahol a gazdag kelengye tételes felsorolásánál pár szóval jelölik a ládákat is, amelyekben találhatóak. Az épület-leltárakból azonban teljesen hiányoznak a ládák. Az esetek felében nemhogy a szobákban, de az egész épületben nem írnak össze egyetlen egyet sem. Az összeírtak nagy része kiszolgáló vagy raktárhelyiségben található cipótartó, vagy hitványként aposztrofált láda. A lakószobákban találtak száma pedig elmarad a várttól, udvarházanként mindössze 1-3 ládát találunk, és azok többsége is leveleknek való kicsiny, vagy zár nélküli útiláda stb. Egy lábas, öreg (azaz nagy) ládaként emlegetettről pedig tudjuk, hogy másfél sing hosszú volt, amely mindössze 93-95 cm! Ennek természetesen az lehet a magyarázata, hogy az inventálók a személyek tulajdonát képező ingóságokat – és azokat befogadó ládákat nem tűntették fel, ugyanakkor az üres, romladozott, vagy kicsiny ládácskákat igen.

Arra a kérdésre, hogy hány ládát használhattak egy-egy lakószobában, más forrást kell keresnünk. Az említett hozományleltárak és két másik emlék adhatnak támpontot erre. A Rákóczi árvák 1688-ban Munkácson maradt és Patakra vitt ingó értékeik között 7 nagyméretű, díszes láda volt, Bónis Ferenc 1665-ben Kassán hagyott házában[6] 5 ilyenforma ládában hagyta a ruháit, abroszait, egyebeit. Összehasonlításul, 1287-ben Guichard Vert középbirtokos angol nemesnek mindössze egy ágya, egy asztala, három padja és öt koffere (kisebb ládája) volt[7]. Ha figyelembe vesszük a 17. századra megszaporodott tárgymennyiséget és a 15. század második felében készült festményeket, arra a következtetésre jutunk, hogy a gazdagabb nemesek lakószobáiban mindössze 1-3 nagyméretű ruhás láda lehetett, hiszen az értékek tárolására gyakran önálló tárház állt rendelkezésre. A polgári otthonok hálószobáiban is egy, legfeljebb két láda lehetett.

A nyugat-európai szakirodalom alapvetően két szerkezeti és/vagy használati típusba sorolja a ládákat, azon belül további altípusokat állítva fel. A lábbal készült ládákat alapvetően nem szállításra tervezték, lényegük az volt, hogy a nyirkos földtől távol tartsák a bennük tárolt értékeket. Ezek közé sorolják a deszkavégű ládákat (slabe-end vagy six board chest), melyek durván faragott oldalait vaspántok tartják össze, az ácsolt ládákat (ark chest), a ketrec ládákat (hutch chest) és a keretbetétes ládákat (paneled). Az ácsolt láda kivételével ezek teteje sík felületű, akár rájuk ülni vagy pakolni is lehetet. A láb nélküli ládák teteje ezzel szemben többnyire kupolás, ívelt. Ezek elsősorban szállító, utazó ládák voltak. Ide sorolják a vályúládákat (dug-out chest), a doboz szerkezetű ládát (box chest), mely leginkább alkalmas az utazáshoz, és állványra helyezve egyszerűen el lehet őket emelni a földtől, a normál utazóládát (standard chest) és a lábazatos ládákat (plinth chest), melyek a 15 században jöttek inkább divatba, amikor a szobák padlója is fával vagy kerámiával lett burkolva. [8]

A rajzok Stanley D. Hunter Medieval Furniture c. tanulmányából valók.[9] Az erősen angol szemléletmódú összegzés nem említi a délnémet típusú, e felosztás szerint lábazatos, ám dobozszerkezetű ládát, mely a magyar polgári otthonokban használatos volt.

A magyarországi ládákat elemezve látjuk, hogy egy részük ácsolt láda, de darabszámra is a többség a hordozható ládatípust képviseli. Ismert volt – legalábbis a felvidéki városokban a lábazatos láda (délnémet típusú), illetve a deszkavégű láda az ágy elé helyezve. A 17. század gazdag otthonaiban a fecskefarkas oldalerősítésű doboz láda terjedt el, gazdagon díszítve akár olasz hatásra berakással, intarziával, később faragással, építészeti tagozatokkal. A lábas ládák egyéb formájának jelenlétét csak feltételezhetjük, hiszen többször is említést tesznek „jó öreg lábas” ládáról, mely alatt valószínűleg nem a szekrénynek vagy szuszéknak nevezett ácsolt ládát kell értenünk. Hintóládát is több helyen emlegetnek. Bár ilyen néven a 18. században egy speciális, trapéz keresztmetszetű, lefelé keskenyedő kisebb ládát értettek, mely formájából adódóan ügyesen illeszkedett a kocsiderékhoz.

Vályúláda

A 15. század elején még használatban lehettek a korábbi században elterjedten használt vasalt vályúládák. Ruha és értéktárolásra, szállításra kiválóan alkalmasak voltak, díszítését a rajta levő vasveretek és pántok díszes kiképzése tette lehetővé. A hazai anyagban hat vályúláda lelhető fel, melyek a felvidékről származnak, ezek mind nyújtott, hasáb alakúra formáltak, szemben a német hengeres kialakítással[10], vagy vaspántokkal vasaltak voltak, többségüket a 14. századra datálják.

Az egy törzsből készített láda divatja Európa-szerte ismeretes volt. Alakja hosszúkás, fekvő hasáb alakú volt, felülről nyíló több részből álló teteje vaspántokon fordult el. Neve is utal rá, egy farönkből, belsejének kivájásával készült. Minden ismert vályúláda tölgyfából készült. Későbbi használatára sem képi, sem írott forrás nem utal.

        Ácsolt láda

Hazai középkori ácsolt ládáink közül a legrégibbet a stílusjegyek alapján az 1400-as években készíthették, de még a 16. században is festett díszítésű, ezzel megegyező ládát állítottak elő Nagyszeben környékén. Formáját és méreteit a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában levő, Nagyszebenben megtalált, 15. századból származó kelengyésláda jellemzi legjobban[11]. Zsilipeléses technikával készült, nyersen hasított, bárdolt-vonókéssel alakított, végül gyalult felületű bükkfa deszkákból. Az oldal és fenékdeszkák a sarokpillérek illetve lábak vájataiba rögzülnek, zsindelyszerűen egymásba csúsznak. A deszkákat hengeresre és kissé kúposra faragott faszegek rögzítik a lábba, így ragasztásra nincs szükség, sőt száradáskor a szerkezet még erősebb lesz. A fedélhez a két szarvas oromfalat összekötötték a tetőgerinccel, majd ezek vájataiba csúsztatták be a fedéldeszkákat, és ferde helyzetű faszögekkel megerősítették. A tető nyitásához az oromdeszkák hátsó végeit lekerekítették, kifúrták, ugyanígy a hátsó lábpillérek felső részét is. A furatba fából faragott vastag csapot vertek, melyek tengelyként szolgáltak a tető felnyitásakor. A fedéldeszkába félkör alakú vason függőleges irányba elforduló hajlított kovácsoltvas pántot rögzítettek, melynek aljára vágott hosszúkás rés zárt állapotban az ezen az oldalon levő legfelső oldaldeszkán levő karikára csúszott rá, így azon lakatot átvezetve akár kulcsra is lehetett zárni a ládát. A Nagyszeben környéki ládák festettek. Alapozásukhoz fehér krétaalapot használtak, erre földfestékkel festettek.

A szobában való elhelyezésére sajnos semmiféle információnk nincsen. Hieronymus Bosch a fösvény halálát ábrázoló festményén (1490-1500) ugyan ácsolt szerkezetű láda található az ágy végében, de ennek teteje sík, teljesen eltér a hazaiaktól.

A festések stílusa alapján feltételezik, hogy a ládákat a 16. század végén is gyártották. A kreuzensteini várban további két darab, kissé eltérő arányú felvidéki szuszékot az 1500-as évekre datálják. Későbbi darab nem paraszti környezetből nem maradt ránk, a 17. századi polgári vagy nemesi otthonokban való használata nem bizonyított. Szuszék, szekrény nevű tárolót csak a raktár és kiszolgáló helyiségekben találtak (konyha, tornác, sütőház). A Magyar Néprajz Parasztház bútoraival foglalkozó fejezete azonban felhívja figyelmünket a szekrény név alatt megbúvó ácsolt láda mívesebb, talán asztalosok gyártott változatának 16.-17. századbeli továbbélésére. Ezt a lábas bútort is készíthették rakott, vagy aranyozott gombos kivitelben, amihez valószínűleg már szárított, fűrészelt fából készített alapot használtak. A leírások által valószínűsíthető ládatípushoz hasonlóakat Windisch Graetz könyvéből ismerhetünk Svájcból, Németországból, Angliából.[12]

Asztalos láda

Gótikus szabású, lábazatos ládákról a 15. század végi festmények tudósítanak. Késmárkról ennek a szerkezetnek reneszánsz ízű, jávor és tiszafa berakásos példányát ismerjük.

       A 15. század végi magyarországi ábrázolásokon a német nyelvterületről ismert gótikus faragású zárható ládákat találjuk, szintén az ágy elé elhelyezve, bár ezek láthatólag alacsonyabbak és kisebbek, mint amelyek a múzeumokban megmaradtak[13]. Egyetlen fal mellé helyezett hálószobai láda Temesvári Pelbárt 1511-ben nyomtatott könyvének illusztrációjáról származik.  Ezeken kívül nem találunk máshol nagyobb ládát, inkább kisebb méretűeket, amolyan ládikákat, dobozokat.

A későbbi ládáink mind dobozszerkezetűek, faragott-festett és berakással díszítettek egyaránt. Az asztalos ládák itáliai, németalföldi és német hatást mutató díszítéseinek változásáról most szándékosan nem szeretnék beszélni, hiszen azt a művészettörténeti kutatás több helyen feldolgozta. A szerkezetük meglepően egyszerű. Szélességében toldott fűrészelt falapok alkotják az oldalukat, melyek a sarkukon fecskefarkas fogazással épülnek egybe. A fenéklapot az oldallapba mélyített horonyba illesztették, vagy alulról felszegezték. Az oldaldeszkák gyakran egy darabból, de legfeljebb két darabból készültek, amely azt is jelenti, hogy 50-60 cm-széles vetemedésmentes deszkát tudtak készíteni. A tetőlap szintén egy darab deszkából készült, melyet körben profilozott peremmel láttak el, és belülről betolható hevederrel merevítették.

A délnémet típusú ládát hasonlóan a korpuszhoz, fecskefarok kötéssel összeerősített, kissé szélesebb, vastag deszkából készített lábra helyezték[14]. A díszítések (faragott vagy áttört mérműves falemezek, később intarziák) erre a szerkezeti alapra kerültek enyvezéssel, fa szegekkel rögzítve[15]. A ládát többnyire fűrészelt fenyő deszkából de akár tölgyből is készíthették[16]. Mindkettőre a dél-tiroli anyagból van analógiánk.

A kisebb - a mai kabinbőröndnek megfeleő méretű, - vagy még kisebb ládikák oldalfalait egyenes fogazással építették össze. Tetejük sík, vagy sátortető-szerűen volt kiképezve, közepére egy fogantyút rögzítettek. Felületét a tulajdonos anyagi helyzetétől függően díszíthették festéssel, berakással is. Az Evagationes spiritus c. képen, (1430) látható két kis ládika[17] szinte tökéletesen megegyezik Bártfa város 15. századi céhládájával.

Több helyen említenek vasalt ládákat, ezek alatt talán a valóban teljes felületen vaslemezzel borított, vaspántokkal hálószerűen megvasalt, gyakran festett, pénz tárolására szolgáló ládákat értették. Szép példányait látjuk Sárospatakon, Szerencsen, Lőcsén, Késmárkon, Kolozsvárt.

Szekrény

Szekrény néven csak ma illetjük az elölről ajtókkal záródó, belül polcos, doboz alakú bútorokat, melyek kifejlődése éppen a tárgyalt az időszakra esik. A 14.-15. század fordulójáról ránk maradt kicsiny faliszekrények voltak az ősei. Míg ott a „korpuszt” sok esetben maga a falazott fal szolgáltatta, később már a fülkét is kibélelték fadeszkákból összeszerkesztett oldal és hátfalakkal, melyek így akár önállóan is megállták a helyüket[18]. A fülke elejét szélesebb deszkával keretezték, ebből nyílt a vaspántokon elforduló közézáródó ajtólap. Később a zárható falfülkék mérete megnövekedett, s mivel eleinte fegyverzetet tarthattak benne, az almárium névvel kezdték illetni. Polcos kialakítása, nagy mérete azonban alkalmassá tette a ruhaneműk tárolására is, melyre addig a magas lábakon álló ládákat használták, melyeket szekrényeknek hívtak. Így, mikor a bútor szállíthatóságára nem volt többé szükség a szekrény szó áttevődött az új bútortípusra is, mley idővel elvált a faltól, önálló bútordarbbá vált. Az alábbiakban a szerkezet kialakulásának folyamatát, és a különböző típusait ismertetem.

A bélelt falfülkékkel megegyező szerkezetűek a főleg sekrestyeszekrényként (tehát nem lakószobában!) használt, nagyméretű 15. század végi  könyvesszekrények[19].  Vázuk szerkesztésmódját nem lehet visszavezetni a ládákra, így a ma ismert, bútorfejlődést magyarázó megállapítás, amely két egymásra helyezett ládából eredezteti a szekrényt[20] nem helytálló, bár formája kétségtelenül hasonlít rá. Alapját a függőleges, az ajtóra merőleges deszkák, és az azokat összefogó, vízszintes polc, fenék és tetőlapok alkotta rács adja. A sarokmerevséget az elölről felszegelt széles, függőleges helyzetű deszkák biztosítják, melyekhez végül a közézáródó ajtók pántjait szegelték. Laposfaragással díszített lécek az illesztési, szegelési nyomokat takarták el, szintúgy az egészet megkoronázó párta is, a felfelé túlnyúló függőleges deszkák végeit takarta. A szekrény hátfala bárdolt, vagy vésővel/gyaluval elnagyoltan kialakított. A bártfai könyvesszekrényt 1480 körül készítették, egyedi megrendelésre, de már jóval korábbról is ismerünk szekrényeket az európai, sőt a hazai anyagból. A legismertebb és egyben legkorábbi ábrázolása a 7.-8. századi Codex Amiatinus egyik lapján látható keretbetétesen szerkesztett ajtajú, háromszög oromzatú díszes könyvtartó szekrény.[21] A nálunk is megtalálható sekrestyeszekrények legközelebbi rokonai a tűlevelű fát használó asztalosság (délnémet, tiroli), négyajtós, későgótikus szekrényei. Hasonló szerkesztésű, ám kisebb szekrények használatáról tudósít a jánosréti oltár egyik táblája[22], amelyen egy zsidó kereskedő kamráját láthatjuk, benne lábakra állított, keskeny, magas, gótikus pártázatú egyajtós szekrénnyel.

Ha megnézzük a korabeli feljegyzéseket, hiába keressük azonban a szekrényeket. A jelentős német ajkú lakossággal rendelkező késő középkori Sopron, Eperjes és Pozsony város polgárainak hagyatékaiban Allmar (Gwanndtalmar) azaz almárium (díszes almárium)-ok tűnnek elő itt-ott. A testamentumokat feldolgozó Szende Katalin szerint az almárium magasabb, az értékes felső ruhák tárolására szolgáló bútor volt, de ritkán könyveket is tároltak benne[23]. Ugyanakkor a 17. század képi ábrázolásokban szegény időszakából származó írott források között egyre gyakrabban tűnnek fel almáriumok, ugyanakkor szekrénynek nevezett bútordarabok is. Mint fentebb már bemutattam, a szekrény szó mögött az ácsolt szerkezetű, nagyobbrészt ruha és textilnemű, illetve fegyverek tárolására szolgáló készséget értettek, melyek mérete nagyobb volt, mint a láda[24].

Az almáriumok tágan értelmezhető tárolóbútorok voltak: a leírásokból kitűnik, hogy többnyire falmélyedésben álltak, és sokszor fiókkal is rendelkeztek. Almáriumnak nevezték még a 19. századi inventáriumok is a hálószobában található felső ruhák tárolására szolgáló bútordarabot.[25] Ahol kitérnek a kissé bővebb leírására, ott kitűnik, hogy 3-4 polccal rendelkeztek, két részből álltak: alul és fölül is feltehetően ajtóval záródtak (erre a zár illetve kulcs meglétére vagy hiányára utaló megjegyzésekből értesülhetünk, illetve pohárszékeknél „almárium szerűen záródó” darabokról van szó), ajtajai többnyire tömörek voltak, de ismerünk ráccsal vagy üvegezett ajtóval (18. sz.)[26] záródót is. Többnyire az úri hálószobákban, vagy azok előterében találjuk őket. A nagysajói udvarházban arról értesülünk, hogy 4 polcán alul nyergeket és párnahuzatokat, felül tányérokat, üvegeket, kanalakat tartottak. A 17 lakóhelyiségben összesen 4 almárium volt, ebből három egy helyiségen belül. Oprakercisórán (1683) zölddeszkás, párkányos darabot írtak össze, melynek „zöld párkányos ajtócskája” volt. Szerencsen 1635-ben és 1643-ban is találtak almáriumokat, az ebédlőpalotában rögtön kettőt, zöldre festett gyantárosat. De jutott a tiszttartó kapu felett való házába, az Úr házába és az asszonyok és a kisasszonyok házába is egy-egy. A leírásokból azt is megtudjuk, hogy a nyolc év alatt kettőnek megjavították a zárját, de ugyanakkor a leányasszonyok házából kikerült egy. Ugyanakkor ezt megelőzően, 1632-ben az inventálók almáriumot nem, csak egy pohárszéket írtak össze a Palotában, mely nem tűnik azonosnak a három évvel későbbi almáriumokkal. B. Nagy Margit mutatott rá arra, hogy vidéken lényegesen több almárium nevű tárolóbútort írtak össze, mint a városi hagyatékokban.[27]A fennmaradt szekrényszerű bútordarabok szerkezeti felépítése - bár a korstílusnak megfelelően külső megjelenése, díszítésmódja sokat változott – megőrizte a gótikában kialakult elvét.

A leírásokat elemezve kitűnik, hogy az almárium megnevezést tág értelemben használták, fiókos, üvegezett szekrénykékre, így esetenként pohárszékekre is (melyek ajtóval nyíltak, illetve záródtak) alkalmazták. Egyszerűbb változatait konyhákban, szegényesebb lakószobákban is megtaláljuk. Akár így, akár úgy, az almárium fő feladata a benne tárolt javak megőrzése volt, – szemben a pohárszékkel, mely elsősorban a reprezentációt szolgálta.

Érdekes jelenség az almáriumok falfülkében való elhelyezésének kérdése, hiszen ez azt is jelentette, hogy a bútor helye a házfalak építésekor rögzült. A gyakori utazáskor nem lehetett elvinni, sem a benne tárolt értékeket imígyen biztonságba helyezni. Talán nem véletlen, hogy a gyakran költözésre, esetleg menekülésre kényszerült 16.-17. századi magyarországi családok otthonaiban lassan terjedhetett el ez a típusú bútordarab.

A gótikából örökölt módon a tárolóbútorok nagy része szállítható, ámde igen masszív darab volt, hiszen önmagában kellett biztonságot nyújtania a benne őrzött tárgyaknak, értékeknek. A helyiségek többsége külső térből nyílott, tehát a bútorok nagy része ki volt téve a páratartalom és a hőmérséklet ingadozásának. Lassan-lassan azonban az egymásból nyíló térsorok megjelenésével, továbbá az életmód változásával a körülmények is módosultak. A legtöbb szoba fűthetővé vált, méghozzá a kastélyok termeiben kívülről fűthető cserépkályhák elterjedésével igen egyenletes hőmérsékletű és viszonylag száraz szobákat hoztak létre (a fa égésével ugyanis igen nagy mennyiségű vízgőz keletkezik, mely – ha ez kandallóban történik – a levegő páratartalmát hirtelen megnöveli, a tűz kihunyásával viszont hirtelen lecsökken, ezáltal károsítva a fát). Az értékek tárolása (ruhadarabok, ékszerek, oklevelek) egyre gyarapodó számban a már régóta ismert, de igazán csak a 17. század során divatba jött ajtóval záródó szekrényekben, almáriumokban történhetett.

        Fali szekrények

            Szerkezeti kialakításáról már szóltam, ugyanakkor érdemes tisztázni a méreteket is. A feljegyzések erre nagyon kevés támpontot nyújtanak. A késő középkori falfülkékbe való szekrénykék viszonylag kis méretűek,  80-100 cm magasak és 43-60 cm szélesek voltak. A falba, szemmagasságba kerültek. A képek alapján úgy sejtjük, zárhatóak voltak. Polgári lakószobák és sekrestyék falán egyaránt megtaláljuk, elsősorban apróbb, de minden bizonnyal értékes tárgyakat tartottak bennük. (Nyitott, nem zárható falfülkékben ezzel szemben mécsest, könyveket, homokórát, poharat, kis szelencéket látunk.) Használatukat csak a 15. században és a 16. század első felében tudjuk kimutatni, későbbi magyarországi használatukra nem lehet egyértelműen következtetni a leírásokból, a falban álló almáriumok méretét ugyanis nem jelölik.

Magas szekrények

A megmaradt négyajtós könyvesszekrények, melyek 180-210 cm magasak is lehettek, a fali szekrénykéknél jóval nagyobbak voltak[28]. Belül polcokkal osztották több szintre. Ajtajaik kisebb méretűek voltak, nem magasak, két sorban következtek egymás felett, kétfelé nyílóan. Az ismert példányok azonban sekrestyékben, vagy városi tulajdonban álltak, nem pedig lakószobákban. A leírásokból (városi végrendeletek[29], udvarházak inventáriumai) tudjuk, hogy többségében ruhaneműt tartottak bennük, kialakításuk kifejezetten díszes volt. Ládaformájú, magas lábakra állított, jellemzően nem hordozható [30]díszes szekrényekről és almáriumokról emlékeznek meg. Talán innen eredhet az a tény, hogy szekrény szavunk végül is elsősorban a rögzített, „mozdíthatatlan” egy és kétajtós ruhatárolókhoz kapcsolódott, miután a ládaforma végleg idejemúlttá vált. A 15. századból származó ruhásszekrényeket ábrázoló képek[31] vizsgálata óvatosságra int, úgy tűnik, ezek inkább egy ajtós, vagy két egymás felett, egyfelé nyíló keskenyebb szekrények voltak. Megmaradt példányai Lienzből[32] és Trierből[33] ismertek. Ide tartozhat egy igen érdekes, egyszerű kialakítású darab, melyre dr. Berke Márta hívta fel a figyelmemet. A gótikus zárral rendelkező kétajtós tölgyfa szekrény a Kolozsvári Történeti Múzeum raktárában lelhető fel.

A szélesebb változatok a lakószobákban talán később, a 16.-17. században terjedtek el, bár a reneszánsz[34] és kora barokk stílusú szekrények használati helyéről nem közölnek adatokat.

A főúri rezidenciák könyvtárainak és kincstárainak berendezése is hasonló szerkesztésű bútorokból tevődött össze. A könyvtárszekrények sajátossága lehet, hogy nemcsak a kötetek tárolását, hanem az olvasást is lehetővé kellett tenniük. Mátyás királynak felül 3 sorban nyitott polcos, függönyökkel takart, alul zárt könyves szekrénye volt. Naldo Naldini (1439-1520) humanista leírása szerint a polcokra kötéstáblájukra fektetve kerültek a könyvek, a nagyobbak az alsó szekrényben kaptak helyet. A drága kéziratokat aranyos-bíbor függönyök védték a portól. A könyves szekrényeket intarziával díszítették toszkán mesterek[35]. Hasonló kialakítású lehetett a Segesvári Városi Múzeumban őrzött 15. század végi darab.  Basa Tamás erdélyi főkapitány tulajdonát képezte az a könyves szekrény, melynek rácsos ajtaja a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményében található, 1642-ből származik. Lécrácsos ajtaja mögött láthatóak maradtak a kincsek. Hasonló megoldású szekrények használatára engednek következtetni a nyírbátori, reneszánsz stallum faberakásos háttámláján (1511) látható szekrényimitációkon.

Alacsony szekrények

Létezett egy kisebb, szinte láda méretű változat is[36], melyeket gyakran ablakok alá (ablakfülkékbe?) helyeztek. Egy ajtópárral rendelkezett, két oldalt hasonlóan fogantyúval látták el, mint a ládákat, magassága viszont azokét meghaladta, 120-130 cm magas, és 130-160 cm széles volt. Alsó részébe gyakran rejtettek fiókokat.

Fiókos szekrények

Almáriumok vagy ládácskák készülhettek sok fiókkal is. A kihúzható fiók a 16. századi ládák lábazati részén tűnik fel először a magyar anyagban[37] vélhetően itáliai mintára, később a levelek számára sajátos, sokfiókos szekrénykéket használtak. Ezek előállításában az Európa szerte híres nürnbergi és augsburgi asztalosműhelyek jártak az élen. A kezük alól kikerülő berakásos, faragott műremekek a legdrágább import bútorok közé számítottak. Hazai készítésű bútorokon a késmárki ládák mellett a 17. századi ládákon, és az olaszlábas asztalok káváján találkozunk ezzel a megoldással, ám ezek a fiókok meglehetősen nagyok. Apró, sokfiókos szekrények itthoni készítéséről nem tudunk.

3.1.7        Pohárszék

A pohárszék az ebédlőpalota tartozéka volt, ezért szinte kizárólag nemesi rezidenciákban fordult elő. Háztartásonként egy-két darabot készíttettek, többnyire egyedi megrendelésre. Mivel elsősorban a reprezentációt szolgálta, díszes kivitele, címeres díszítése gyakori[38] volt. A nagytermek állandó berendezési tárgya, ugyanakkor ideiglenes formáját is ismerték, nagyszabású ünnepségek alkalmából egyszerűbb kivitelű darabokat is készíttethettek.

Európa-szerte több típusa alakult ki, a különbség mindenhol a rá kirakható gazdag ötvösremekek számában volt. Minél több emelettel bírt az emelvény, annál több tárgyat lehetett rajta megmutatni. Úgy tűnik, nálunk eleinte az Itáliából ismert patyolatvászonnal takart, több emeletes változat honosodhatott meg. Bár Mátyás esküvőjén 12 lépcsős darabról is tudunk, ezeket valószínűleg ideiglenesen állították fel, „hétköznapi” használatra két-három lépcsős, ám az enteriőrhöz illő díszes változatot készíttettek.

A pohárszék rekonstruálásához az ábrázolások rendkívül sokat segítenek: látszik, hogy az asztal terítőkkel megegyező anyaggal borították be. Mivel gyűrődés, ránc nem látszik rajta[39], valószínű hogy pontosan a bútordarabra szabták. Belső szerkezetére csak egy kép tesz utalást[40], ahol a takaró lepel alól „kilóg” egy kissé a szerkezet. Itt látszik, hogy függőlegesen állított, egymás mellé sorolt, alul vízszintes elemmel összefogott deszkákból áll. Elülső nézetét nem látjuk. További támpontot a kissé későbbi korú lépcsős itáliai kredenciák[41] adnak. Feltételezhető, hogy alapja eredetileg is egy láda volt, melyre megfelelő méretű, de különálló lépcsőket helyeztek. Ugyancsak feltételezhető hogy ez a „láda” a széles körben elterjedt elől nyitható változat volt. Ilyen elölről nyíló, városképes „ládát” őriznek a Nagytétényi Kastélymúzeumban. A katalógus leírása alapján egy négyajtós szekrény alsó része lehetett, én azonban más funkcióját is el tudom képzelni. Salzburgban őriznek egy arányaiban és díszítésmódjában hasonló kialakítású szekrényt, melynek felső részén jól látható két hasáb alakú folt, mely arra utal, hogy felépítménye is volt, így pohárszékként is szolgálhatott.                                             

A 17. századból többnyire emeletes, rekeszes, párkányos, esztergályozott orsóoszlopokkal díszített, néha fiókos változatait említik. A leírások alapján tartozéka lehetett az alsó, ajtóval zárható rész, melyben az abroszokat tárolták. A felső részről eltűntek a lépcsők, helyüket egyre gyakrabban polcok vették át. Összetett, gazdagon díszített bútor, jellegénél fogva igazi asztalos mesterremek lehetett egy-egy darab. Felépítmény nélküli, elölről ajtóval, s néhány fiókkal rendelkező változata volt a kredenc.