Prékopa Ágnes PHD művészettörténész bírálata

Opponensi vélemény

Lukács Zsófia: A bútorkészítés és bútorhasználat fejlődése Magyarországon a XV-XVII. században

című DLA-értekezéséről

Lukács Zsófia sok éves munkája és szakmai tapasztalata íródott bele ebbe a DLA-disszertációba, amely a jövőben megkerülhetetlen mű lesz a történeti berendezési tárgyak rekonstrukciós tervezői számára.

Illetve már most is az, hiszen az interneten olvasható Lukács Zsófia honlapján. Ezért különösen fontosnak látom, hogy rámutassak olyan részletekre, amelyek további pontosításával még teljesebbé és értékesebbé válhat ez az írásmű.

Az anyaggyűjtés eredményeképpen imponáló mennyiségű képi dokumentum sorakozik a függelékben, és igen sok könyv a bibliográfiában. Ez utóbbi kapcsán, illetve a hivatkozások olvastán mindenekelőtt a kutatási módszer további finomítását és árnyalását látom szükségesnek. Az elképesztő mennyiségű gyűjtött anyag hosszabb rendezgetésére ugyanis a jelek szerint nem minden fejezetnél jutott elegendő idő, legalábbis egyes témák kidolgozottabbnak tűnnek.

Aki elkötelezetten és lelkesen kutat egy adott témát, annak mindenféle típusú információra nyitottnak, ha úgy tetszik, „mindenevőnek” kell lennie. (A dolgozatíró interneten olvasható – és igen rokonszenves – ars poeticájának megfelelően: Tudás és kíváncsiság mindenek felett.) Az információkat azonban felhasználásuk során többféle csoportba kell sorolni aszerint, hogy a bennük olvasható információk mennyire hitelesek és mennyire relevánsak a konkrét tanulmány számára.

Vannak olyan művek, amelyek továbbvitték ugyan a munkát vagy ötleteket adtak a szerzőnek, de szorosan nem tartoznak a kutatás témájához, egyszóval nem relevánsak annyira, hogy fel kelljen tüntetni őket a bibliográfiában. Ilyen például E. T. Hall Rejtett dimenziók című könyve, amelyet a dolgozatíró a honlapján azon művek között sorol fel, amelyek különösen nagy hatással voltak az ő egész munkásságára. Ennek a műnek egészen pontosan ebben a személyes vonatkozású felsorolásban van a helye, indokolatlan azonban a szerepeltetése egy XV-XVII. századi magyarországi bútorkészítést vizsgáló disszertáció bibliográfiájában.

De a szorosabb értelemben vett szakirodalomból szerzett információk is igényelhetnek további utánajárást, frissítést, ha például régebbi kiadású könyvre hivatkozik a szerző. A dolgozat 102. oldalán találunk egy képet Szt. Márton miséjének egy részletével, s a táblakép adataiként az szerepel, hogy „Jankovich-gyűjtemény, Szépművészeti Múzeum” ez az információ nyilván egy 1957 előtti kiadványból származik, hiszen a mű a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe került az intézmény alapításakor. A szerző nyilván idő hiányában nem tudta alaposan átnézni a dolgozata beadott verzióját, ugyanis nem vette észre, hogy ugyanennek a képnek a teljes reprodukciója már helyesen, a MNG feltüntetésével szerepel a Magyarországi bútorok képi ábrázolásokon 15-17. század című függelékben (sajnos, itt nincsenek oldalszámok, vagy legalább képszámok, amelyekre hivatkozni lehetne, a későbbiekben ezeket is pótolni kell majd).

A képi referenciák használata ugyanolyan filológiai pontosságot igényel, mint az írott szakirodalomé. Megemlítenék egy további példát: a szerző az egyes történeti korszakok uralkodó színvilágát színmintákkal szemlélteti az 57. oldalon. Textíliákról van itt szó, ezért az egykorú színeket leginkább miniatúrák (a vizsgált időszak elejéről) és főleg táblaképek nyomán lehet elképzelni, hiszen a textilek színe – alapanyagtól és festőanyagtól függően –fakul, módosul az évszázadok során. A XVI. századra jellemző színminták sorában a második egyértelműen azonosítható: egy részlet a Thököly Éva ruhájaként számon tartott, korallgyöngyökkel hímzett öltözék szoknyájából (Iparművészeti Múzeum). Ez a világos zöldes-kékes színű bársony egykor sötétkék volt, maga a ruhadarab pedig a 17. század közepén készült. A színminták esetében a szerző nem tünteti fel, honnan származnak, az ilyen hiányosságok pótlása pedig szükséges lesz a továbbiakban. Ha a szerző eleve a képek adatait is használta volna, akkor nyilván nem került volna 17. századi darab a 16. századi csoportba (bár a fakult anyag színmintának akkor sem használható).

A filológiai pontosítás a hivatkozások esetében is szükséges, sok lábjegyzetben a leírtakat illusztráló konkrét művekről olvashatunk, amelyek mellől viszont hiányzik vagy a művet őrző gyűjtemény megnevezése, vagy valamilyen szakirodalmi említés adatai (ideális esetben mindkettő). Hosszasabb gondolatmenetek esetében különösképpen hiányzik az állításokat alátámasztó egyes referenciamunkák feltüntetése.

Sok esetben megfigyelhető, hogy a szerző hajlamos egy megállapítás nyomán általánosítani, erre példa az 52. oldal mondata: „Eddig kevés figyelmet fordított a kutatás a színekre” – és itt kiderül, hogy az enteriőrtörténetet érti a kutatás alatt, viszont nem sokkal ezután szakirodalom gyanánt említ egy népszerűsítő kiadványt a színekről, amelyet egy művészeti újságíró, Victoria Finlay írt Utazás a festékesdobozban címmel, és a HVG Kiadó jelentette meg. A szimbólumokkal foglalkozó kiadványok sora igen vegyes, tudományos hitelességük változó. Az azonban egyértelmű, hogy egy népszerű kiadvány nem megfelelő referencia egy disszertáció számára. Tájékozódáshoz, ötletkereséshez nyilván használható, de hivatkozásnak nem.

Van olyan eset is, amikor egy általánosító megállapításnak még a forrása sem derül ki. A 29. oldalon olvassuk: „A korabeli ágyak meglehetősen rövidek, kicsik. A benne alvók nem kinyújtózkodva, hanem félig ülő helyzetben pihentek, mivel az csak a halottakra volt jellemző.” Itt semmilyen forrás nincs megjelölve. Márpedig ha – a művészettörténetet forrásként használva – ábrázolásokat keresünk alvó figurákról, magasabb vagy laposabb párnán fekvő alakokat találunk az európai művészetben. A dolgozatíró is közöl néhány ilyen ábrázolást a függelékben, de külön is szeretném jelezni, hogy hihetetlenül gazdag emlékanyag szolgál forrásul nem csupán a szobrászat emlékei között, amelyek sora a 12. századi autuni alvó Háromkirályoktól a gótikus és reneszánsz síremlékek gisant-figuráiig terjed, hanem különösen a festészetben. A legtöbb szent életének külön jelenetként ábrázolt epizódjai között szerepel születés, sok esetben álomjelenet vagy betegek gyógyítása. Az ágyban alvó figurák ábrázolása pedig alacsonyabb-magasabb párnán fekvő, és nem a szerző által leírt félig ülő testhelyzetet mutat (érdekesség az assisi felső templom Szt. Ferenc-legendájánál az oldalt fekvő, fejüket könyökből megtámasztó figurák a Nagy Szt. Gergely álma, illetve Szt. Ferenc álma a palotáról jelenet esetében). A félig ülő helyzetet valószínűleg leginkább a sajátos ábrázolási hagyományok kapcsán figyelhetjük meg, amikor a perspektivikus ábrázolás kora előtti időszak festői mindenképpen láttatni akarják az alvó vagy fekvő ábrázolt személy arcának részleteit – amint ezt a dolgozatíró által is többször idézett Zentai Tünde is megállapítja: „A párna nélkül ábrázolt derékaljak fej felőli vége szinte kivétel nélkül magasan fölhajlik. Ez részben a képi megjelenítés módszeréből, pontosabban nehézségeiből következik, hiszen a művész csak így tudja jól láttatni a fekvő személy arcát, sok esetben viszont valami kemény fejalj vagy az ágy antik hagyományú ferdén beépített fejtámasza emeli meg a derékaljat.” (Zentai T.: Az ágy és az alvás története, Bp., 2002, 78.) Nem zárható ki, hogy a festészeti és szobrászati emlékeken ábrázolt alvókétól eltérő testhelyzetben is aludtak a vizsgált korszakban, de ahhoz konkrét példákra, és mindenekelőtt szakirodalmi igazolásra is szükség lenne.

A szerző tehát nem elég körültekintően dolgozta fel az összegyűjtött hatalmas anyagot, vannak kisebb, bár súlyos tévedést generáló elírások is, mint például a „kézi csomózású mintás selyem kelim” (110. oldal), amellyel az a probléma, hogy a kelim nem csomózott, hanem szövött szőnyeg, és nem tipikus anyaga a selyem.

Ezeken a kiragadott példákon túl még számos kisebb-nagyobb esetben érezhető, hogy a dolgozat további pontosításokat, kiegészítéseket, jegyzeteket igényel, ha nyomtatásban is megjelenik majd, márpedig ez a munka hézagpótló volta miatt szerintem rövidesen várható (és az online változat is használhatóbb lesz az érdeklődők számára ezekkel a korrekciókkal). Vitára és védésre azonban a dolgozat a jelen formájában is felterjeszthető, ezért elfogadásra javaslom.

Budapest, 2012. április 26.

Prékopa Ágnes PhD

művészettörténész