1.2. Polgári lakóterek

 Polgári lakóterek

A magyarországi városok mezőgazdasági jellegű mezővárosok, kézművesek és kereskedők által telepített városok és bányavárosok voltak. A bennük lakó polgárok lakóépületei között mégis jóval több a hasonlóság, ami megkülönbözteti mind a nemesi, mind a falusi lakóterektől. Míg a kisnemeseknek és a polgároknak két-három helyiségből állt a házuk, addig 1412-ben a Gara testvérek Országház utcai városi házában négy külön hálószoba volt található, két-két nappali tartózkodásra szolgáló szoba, kamra, az ebédlőterem és egy kápolna mellett.^[1]

Erdélyből Székelyudvarhely és Székelykeresztúr mezővárosaiból Benkő Elek, Demeter István, Székely Attila: Középkori mezőváros a Székelyföldön című munkája alapján ismerhetünk régészeti feltárásból polgárházakat ^[2]. A 15. században épült házak döntő többsége többosztatú volt, a főtér körül jellemzően föld- vagy kőpince fölé fából készült, többnyire az utcára merőleges hossztengellyel. A városi házak a falusi, ekkor még nyitott ereszes lakóházakhoz hasonlítottak, de úgy tűnik, hogy az eresz itt már zárt, ez a sütés-főzés helye, ajtóval zárult, és előtte tornác húzódott. Innen lehetett a szobába, vagy szobákba lépni, s a pince lejárata is innen nyílt. Berendezésüket a szerzők a nemesi udvarházakéhoz hasonlónak képzelik el, de adatot nem szolgáltatnak hozzá. A földpincés épületek járószintje a külső terepszinttel volt azonos, hiszen a pincéket mélyre ásták. A 17. század során egyre több kőpincét építettek, melyek kevésbé voltak mélyek, így a padlószint az udvar fölé 50-100 cm-rel is megemelkedett, mely jelentősen megváltoztatta az épület külső megjelenését.

Székesfehérvár szabad királyi városában a házak nagyobb részt fából készültek, de a belvárosban megmaradt Hiemer-Font-Caraffa tömbben feltárt középkori épületmaradványok alapján ennél gazdagabb kialakításra is adatot kapunk^[3]. Az épületek egytraktusosak, két vagy háromhelyiségesek, és teljesen alápincézettek voltak. Az utcára merőlegesen helyezkedtek el, pincelejáratuk az utcáról, a ház bejárata az udvarról nyílt. Két-két keskeny, kőkeretes ablakot vágtak a 80 - 100 cm vastag kőfalakba, az épület helyiségeinek belső szélessége 5,5-7 m között változott. A helyiségek hosszméretéről sajnos nem közölnek adatokat, csak az épület teljes hosszáról, így azok 10,8; 13,5 m között mozogtak. Építésük idején, a 13.-14. század fordulóján még csak földszintes épületek emelkedtek, középen elhelyezkedő kéményes konyhával, és egy szobával. A későbbiek folyamán, a 15.-16. század fordulóján nagy lendülettel építették át a házakat, emeletet húztak a földszint fölé, melynek alsó szintjén eladó- és raktártér, az emeleten pedig a lakóhelyiségek kaptak helyet.

Sopron, Pozsony és Eperjes kézműveseinek földjeik, szőlőik is voltak, ennek megfelelően alakultak épületeik. A kőházak a 13. században kezdték felváltani a faszerkezetű épületeket. A földszinten a szőlőműveléshez kapcsolódó présház-pince kapott helyet, a konyha a hálókamrák és a reprezentatív lakószoba az emeleten helyezkedett el. Ez a belülről fagerendákkal burkolt szoba nézett az utcára, a 15. században nagyobb, keresztosztós ablakok világították meg. A szobát szemeskályha fűtötte. A kapualjat ülőfülkék díszítették, és az udvarból nyílóan helyezkedett el a műhely, az üzletmenetet biztosító boltot viszont az utcáról lehetett megközelíteni. A 15. századi házak a központban már két emelettel is rendelkezhettek.

1653-ban Comenius Ámos Patakon kiadott művében így írja le a gyerekeknek az épület részeit: „Az Ház elválasztatik (osztatik) kulcs-záros helyekre a' minémü: a' pitvar-ház,  a' szoba.  a' konyha,  az éledeles kamara,  az ebédlő-ház, (palota)  a' bólt, (kámara)  az ágyas-ház,  a' melléje épétett félfelé való hellyel, (árnyék-székkel) együt. ”

A falak a polgárházakban is lehettek festettek. Talán egyszerűbb, geometrikus mintákat kell elképzelnünk, mint ahogy azt két soproni lakóház emeleti helyiségében megmaradt lelet tanúsítja: fehér alapon vörös téglalapok, illetve vörös négyzetháló ékesítette a falat. A budai, táncoló párt ábrázoló, Táncsics M. utca 24.-ből származó freskó és az indadíszes falkép az Országház utca 2.-ből a nemesi városi paloták, vagy a leggazdagabb polgárok otthonaira volt inkább jellemző.

A lakószobák berendezése inkább takarékos és a kényelmes volt, a nemesi épületekhez képest jóval kevesebb reprezentációs igénnyel. Az épületek kisebbek, a szobaszám is kevesebb volt, lakóházaikból hiányzott az ebédlőpalota-nagyterem – így egy fontos bútordarab, a pohárszék is. A lakószobák faburkolata, a felvidéki és erdélyi oltárképeken látható polgári lakásbelsők bútorozása viszont kényelemszeretetről árulkodik. Ha kisebb mértékben is, de megengedhették maguknak a fényűzést, falaikat, ágyaikat a nemesi otthonokhoz hasonlatosan - időnként igen gazdag – kárpitokkal, szőnyegekkel fedték (főleg Erdélyben), de gyakran burkolták fával (Felvidéken), valószínűleg takarékosságból. A bútoraik között megtaláljuk az ágyakat, melyek a leírások alapján egyszerűbbek lehettek és volt jó néhány kötelekből font aljú, vagy néhány ágy alá gurítható (pót)példány is. Csak a leggazdagabbaké lehetett mennyezetes (Himmelpett), a többségnek egyszerűbb, dísztelen, de asztalos szerkesztésű nyoszolya jutott.

Szmrecsány és Eperjes egy-egy oltárképén is feltűnik egy-egy jól rekonstruálható ácsolt szerkezetű ágy, mely a kevésbé tehetős polgárok hálóhelye lehetett, de még mindig fényűzőbb volt a jobbágyok földre fektetett vagy gyékénnyel font ágyvázainál. Jó minőségű, finoman szőtt és hímzett ágykészséggel (derékalj, lepedő, nagy és kispárna, takaró, dunyha) bőven rendelkeztek, ingóságaik értékének jelentős részét ez tette ki. Ülőbútor jóval kevesebb fordul elő a leírásokban, és azok döntő többsége is pad, vagy lóca, melyet az asztal mellé állítottak fel. Fontos berendezési tárgy volt viszont az asztal, mely állandó helyet kapott immár a lakószobában, úgy tűnik nem is egy. Kialakítását jól ismerjük, a leírások megerősítik a táblaképeken látottakat: ládával egybeépített asztalokat használtak. A kereskedők könyvelésük vezetésére külön íróasztalt is birtokoltak, különösen Sopronra volt ez jellemző. Egy átlagos, 15. századi polgárlakás berendezési tárgyai között két-három asztalt is találunk az íróasztalon kívül. Az asztalt elsősorban étkezésre használták. Elképzelhető, hogy a nappali tartózkodásra szolgáló reprezentatív szobában és a bensőségesebb hálószobában is helyet kapott egy-egy, de az sem zárható ki, hogy különböző funkciót láttak el. Az egyik étkezésre szolgált, a másik esetleg kisebb volt, a fal mellé állítva pohárszék, vagy az ágy melletti rakodóasztal szerepét töltötte be.

A ruhanemű és apróbb tárgyak tárolására nagyobb és kisebb ládákat, továbbá még kisebb ládikákat – ma úgy mondanánk dobozokat - használtak. A leírásokat elemezve joggal gondolhatjuk, hogy a „fából készített, tárgyak tárolására szolgáló, nagy űrtartalmú dobozoknak” kétféle, a korabeli emberek számára többé-kevésbé jól elkülöníthető kategóriája volt. A pozsonyi és soproni testamentumokat olvasva Truhe és Lad néven említett ládák fordulnak elő, melyekről kirajzolódik, hogy az előbbi szövetek, huzatok, kereskedelmi áru tárolására szolgált, valószínűleg mérete is nagyobb volt. Míg a lad kisebb, finomabb holmik (ékszer, fátyol) tárolását biztosította[4]. Szende Katalin rámutat, hogy az előbbi ülőbútorként is szolgált (sydeltruhe), a táblaképeken megörökített lapos tetejű, keskeny ládapadot lehet sejteni mögötte. Hasonló jelenséggel találkozott több bútortörténettel foglalkozó kutató[5], ám a megnevezés különbözősége mögött inkább szerkezetbeli különbséget (ácsolt láda – asztalos láda) vélnek felfedezni. Én úgy vélem, a lakószobában használt ládaféleségek asztalos készítette ládák voltak, a nemesi és polgárházak bútorozásához ezeket használták inkább. A tehetősebbek minden esetben gazdagon díszített a kevésbé tehetősek egyszerűbb ládákban tárolták értékes tárgyaikat. Egy háztartásban 4-5 különböző láda volt található, és ritkán egy-egy pohárszék, vagy tálalóasztal is feltűnhetett a szobákban.

Polgári lakóterek berendezésénél számolni kell a polcokkal és a ruhatartó rudakkal is, bár ezekről is csak képi ábrázolás nyújt bizonyítékot. Vélhetően értéke oly kevés volt, beszerzése vagy pótlása oly egyszerű, hogy nem tartották említésre méltónak.

A polgári bútorok értéke nem lehetett túl magas. A legértékesebb bútordarab a nyoszolya volt, de legalább annyit ért a benne található ágynemű – a tollal alaposan megtömött dunyhával – s ezek sorsáról gondoskodtak leginkább az örökhagyók. Valamivel kevesebbet érőnek tűnnek a ládák, bár ezek hagyományozása a bennük tárolt értékekkel együtt történhetett, talán ezért nem említik külön őket a testamentumokban. De összevetve a képi ábrázolásokkal, feltételezhető, hogy kidolgozottságukban, díszítettségükben nem értek fel a földbirtokokkal rendelkező gazdag nemesek ládáival.

A polgári bútorok beszerzése döntő többségben vásárlással történt. A legtöbb bútordarab képzett mester tudását igényelte, feltehetően a helyi asztalostól rendelték meg, bár erről csak feltételezéseink lehetnek. Mindenesetre a 15.-17. századi városi asztalosságról, asztalos céhek meglétéről szóló adat erre enged következtetni.

A polgári lakóterek kapcsán szólni kell a felvidéki, és erdélyi gazdag, többnyire németajkú városoknál valamivel szegényebb közép-magyarországi városokról is. Veres László észak-magyarországi kutatásait alapul véve merőben eltérő kép rajzolódik ki előttünk. A főképp mezővárosokat lakó, a török hódoltság alatt, vagy annak peremén, a bizonytalanságban élő polgárok lakáskultúrája másképp alakult. Annak ellenére, hogy a városok gazdasági helyzete a bor és gabonatized összeírásokból következtethetően 16. század közepén erőteljes fejlődésnek indul, a szobaberendezéseken ez nem látszott meg. Edward Brown angol orvos, aki törökországi utazása során Magyarországot is bejárta[6], feljegyzése szerint a legtöbb polgárnak még ágy is ritkán jutott. Egy 1502-es végrendelet szerint a földbirtokos, malomtulajdonos miskolci kőházában a végrendelete szerint az egyetlen említésre méltó bútorzata két ágy volt tollpárnákkal, derékaljjal és gyolcslepedőkkel. Hasonlóan szikszó plébánosa is csak egy ágyat hagyományozott örököseire. László Albertné gazdag miskolci polgár leltárában mindössze 3 láda szerepelt bútor gyanánt. 1676-ban egy hagyatéki leltár szerint a szoba fő bútordarabja az asztal volt, mely mellé csak a férfiak telepedhettek le. Hasonlóan „szegényesnek” tűnik egy módos polgár leltára, mely szerint házának berendezése mindössze 1 asztal, néhány béllett, azaz díszes lóca és pár fogas volt. Mindez, ha összehasonlítjuk a Soproni, Pozsonyi, Kassai, Kolozsvári, Eperjesi polgári otthonok bútorzatával, valóban kevesebb tárgyat jelent, még akkor is, ha hozzávesszük a végrendeletekben és leltárakban kis értékük miatt meg nem említett berendezési tárgyakat.