Megszentelt tér a középkori otthonokban

 

A Megszentelt tér a középkori otthonokban

 

Avagy

 

Hit nélkül sem Alkotni, sem Élni nem lehet

 

Lukács Zsófia

építész tervezőművész

Témavezető: Dr. István Mária

 

Művészetfilozófia

Dr. Tillmann J. Attila

2009. január

 

 

 

tartalomjegyzék

 

 

 

 

1.      Bevezetés                                                                                                               3. old

2.      A szent tér és a középkor                                                                                       4. old

3.      A szent tér hierarchiája – a világmindenségtől a lakószobáig                         6. old

4.      Megszentelt tevékenységek helye az épületben                                                        7. old

4.1.   A bútorok helye a helységekben                                                                      9. old

4.1.1.      Az étkező asztal – a táplálkozás szentsége                                             10. old

4.1.2.      Az író asztal – a szellemi elmélyülés helye                                              11. old

4.1.3.      Az ágy – születés, halál és pihenés helye                                                12. old

4.1.4.      Az imádság helye                                                                                  13. old

5.       Színek, mint szimbólumok                                                                          14. old

5.1.   A színek színeváltozása                                                                                    16.old

6.      Összefoglalás                                                                                                          18.old

7.      Illusztrációk jegyzéke                                                                                              19.old

8.      Bibliográfia                                                                                                 20.old

 

 

 

1.     Bevezetés

 

Nem sokkal az Iparművészeti Egyetem befejezését követően megbíztak a Visegrádi Királyi Palota néhány rekonstruált középkori szobájának korhű berendezésével. Ezek egyike egy Zsigmond korában használt szoba volt, melynek teljesen épen megmaradt keleti falán két falfülke volt látható, megmaradt az észak felé néző, igen magasra helyezett ablak kerete is, a bejárati ajtó küszöbköve néhány szárkővel, a gerendás famennyezetet tartó konzolok egyike,  továbbá a sarokban a nyitott kandalló kürtőjének a lenyomata. Rengeteg korabeli festményt áttanulmányozva az ágyat szinte magától értetődően a két falfülke közé, a fal tengelyébe helyeztük el. A helységbe került még egy asztal is, közel az ablakhoz, és a kandallóhoz. Mindezt csupán olyan racionális megfontolások alapján, hogy az ágy is és az asztal is a meleg tűz közelébe kerüljön, az ágy és a falfülke praktikusan közel essen egymáshoz, és különben is, a közlekedő teret így nem metszi semmi sem.

 

1. ábra

Visegrád, Mátyás Király Múzeum, Zsigmond-kori szoba, rekonstrukció 2003.

 

Kezdeti, lelkes és némiképp amatőr hozzáállásunk később elmélyült vizsgálódássá változott. Nem elégedtünk meg néhány közismert ábrázolás felhasználásával, több száz festmény, miniatúra, fametszet gondos tanulmányozásával, bútorszerkezetek, technikák alapos megismerésével, régészeti leletek felhasználásával, jó néhány korabeli leírás és inventárium vizsgálatával készítettük el a terveket. Munkánk célja egy tudományos megalapozottságú, de kizárólag újonnan készített tárgyakkal berendezett enteriőr elkészítése volt. Re- konstrukció, azaz újra-konstruálás: igyekeztünk mindent úgy legyártani, és berendezni, ahogy az közel 600 évvel ezelőtt kinézhetett. Emiatt – lehetőség szerint - mindent eredeti anyagból és technológiával készíttettünk el. Mivel a mai gyakorlat nagyban eltér a középkoritól,, igen nehéz volt a megfelelő mestereket megtalálni, akik képesek voltak ezeket a kézműves technológiákat újra magas szinten alkalmazni. Sajnos egy-két helyen kénytelenek voltunk kompromisszumot is kötni, de inkább a mennyiség, mint a minőség rovására.

Talán megelégedve dőlhettem volna hátra, de nem hagyott nyugodni a probléma. Az a Sherlock Holmes-i nyomozómunkát igénylő feladat, hogy néhány száz éves ábrázolások alapján, - melynek megalkotói nem a fénykép hitelességével, hanem a téma minél plasztikusabb érvényre juttatásának igényével dolgoztak - , továbbá pár megmaradt tárgy, jó néhány írásban említett, de elveszett bútortípus és még több, írásban nem említett, de régészeti leletként fennmaradt apróság alapján olyan komplett berendezéseket hozzunk létre, mely részleteiben biztos, hogy nem fedi a valaha volt valóságot, de összességében mégis a helyest megközelítő képet ad, nos ez vezetett engem a további kutakodásokra.[1]

Bár nagyobbrészt saját kutatásaink alapján sok mindent nagy bizonyossággal megismertünk a késő középkori „lakberendezésről”, a főleg művészettörténészek, néprajzkutatók és ritkán szociológusok által írt szakirodalom a berendezés szellemi hátterével szinte egyáltalán nem foglalkoznak. A középkori lakótér szimbólumai feldolgozatlanok, alig találni utalást a színek kiválasztásának szerepére, a bútorok egymáshoz való viszonyával és azok magyarázatával alig foglalkoznak. Az alábbi rövid munka megkísérli ezen hiányosságok – szükségképpen vázlatszerű - megválaszolását.

 

2.     A szent tér és a középkor

 

Már Emile Durkheim megállapítja, hogy az emberi élet természetes velejárója a vallás[2]. A későbbi vallásantropológiával foglalkozó írások ezt a tételt tovább bontják ki, foglalkozva a szent megtapasztalásának fokozataival (a teremtettség észlelése, a misztikus félelem, a kegyelem megtapasztalása[3]), a szenttel való kontaktus nyelvezetével (misztériumok, rítusok, szimbólumok), a homo religiosus azaz vallásos ember kialakulásával[4]. Mircea Eliade volt az, aki először foglalkozott munkájában a térrel, ahogy azt a vallásos ember megéli. Megállapítja, hogy a vallásos ember számára a tér nem homogén, a hétköznapi világot átjárók, csomópontok „szakítják meg”, ahol a profán világ találkozhat a minőségileg más, transzcendens világgal. Munkájában azonban – és ez majdnem minden vallásantropológiai írásra igaz – a lényeget megragadandó csak a legősibb, archaikus társadalmakkal foglalkozik.  A szent térről alkotott nézeteket Delahoutre gondolja tovább[5], a szakrális építészetet téve meg vizsgálódása tárgyává, a szent esztétikai kifejeződése szempontjából. Szerinte a letelepedett népek vallásos épületei elsősorban a kultusz és a liturgia színterei. Egyszóval a társadalom közös vallásgyakorlásának helye. Külső megjelenése, léte pedig szimbolikus, illetve tanító szerepet tölt be. Írásaikban azonban alig foglalkoznak azonban a hétköznapi élettér megszenteltségével, bár a lakóházon belüli „szent sarok” megléte egész Európában kimutatható. Többnyire néprajzi témájú írásokban találkozhatunk vele[6], bár legújabban a modern lakásszociológia is tollára tűzte[7]. Bartha Elek a népi vallásosság fő tereinek a következőket veszi: a templomot, a búcsú és zarándokhelyeket, a temetőt, a szakrális célú határbeli építményeket (keresztek, kápolnák, szobrok), és legvégül a szent sarkot mint az egyéni imák színterét a lakóházban,. A kultikus tér az archaikus néphitben a házi szellemek tartózkodási helye, és egyben a kultikus cselekvések, rítusok színtere is volt. A középkori lakóház – legyen az bár egyetlen szoba, vagy helységek sorának kapcsolata - önmagában is szent térnek számított.  Az élet misztériuma itt játszódott le, s ennek megfelelően díszítette, látta el jelképekkel.

 

2. ábra

Jindrichuv Hradec, uralkodói lakószoba 1251-60-ból, vallási témájú falfestése1338-ban készült.

 

Ahogy az ember önmaga is a világ leképezése, a ház is a test megfelelője, egyszerre szimbolizálva az egész teremtést. Szentségét az építéskori áldozatok, a birtokbavétel-kori rítusok (a házszentelés szokása Magyarországom a középkor óta kimutatható)[8], a megszentelt tárgyak, szentképek biztosítják.

 

3.     A szent tér hierarchiája – világmindenségtől a lakószobáig

 

A középkori és a reneszánsz világmodell is az arisztotelészi - ptolemaioszi világképre épült. A Föld, a Nappal, a Holddal és a bolygókkal a fizikai, anyagi világ. Ezen kívül helyezkedik el a szellem világa az angyalokkal, arkangyalokkal és szeráfokkal, és az egész „mindenségen” túl van maga a teremtő elme: Isten, a mozdulatlan mozgató. A középkor embere ezt, mint fizikai valóságot fogta fel, a reneszánsz gondolkodói talán már csak mint szimbólumot, de a hétköznap vallásos gondolkodású embere mágikus valóságot látott benne.

A szent hely megteremtése a világ rendjének megteremtését ismétli. A közvetlen környezet, melynek középpontja a szakrális tér is e hierarchia szerint szerveződik. A makrokozmosz és a mikrokozmosz egymás tükörképei. Ebből következően a szent helyeknek is hierarchia szerint szerveződnek. A világ központját alkotják a szent városok, a legfőbb szentélyek - ez a keresztény világban Jeruzsálem. De minden kisebb-nagyobb településnek van központja, szakrális épülettel megszentelt helye, ahol a közösség megszabott rítusok szerint szenteli meg évről évre az időt és a teret. Az épületnek, épület együtteseknek (váraknak, udvarházaknak, városi házaknak) is van kitüntetett helysége, a kápolna, amely a középkori értelemben vett család szakrális tere, és még tovább menve az egyes helységekben is kimutatható valamiféle megkülönböztetés – ez az egyén vallásos elmélyülését szolgálja. Persze a középkor és az újkor embere számára is a tér csak annyiban lehet megszentelt, amennyiben igazi homo religiosusról beszélünk. A gyakran buzgó, keresztény hit a hétköznapi élet mindennapjaiban olykor babonasággá válik. Nehéz meghúzni a határt…

A középkori ember vallásos életében igen erős a hajlam, hogy gondolatait képekben fejezze ki – állítja Huizinga a Középkor alkonya című művében[9]. Szerinte „nincs olyan hétköznapi tárgy vagy cselekvés, amelyet ne hoznának minduntalan összefüggésbe Krisztussal és az üdvösséggel”. Nincs okunk feltételezni, hogy a főképpen francia példákra épülő megállapításai ne lennének érvényesek a késő középkori Magyarországra is.[10] Mindezek alapján fel kell tételeznünk, hogy a hétköznapi környezet is fel volt ruházva mögöttes, többlet jelentésekkel, és nem csak a praktikum határozta meg a bútorok elhelyezését, a formáját, a használatuk módját, illetve a díszítését – ide értve az alkalmazott színeket is. Ha meg szeretnénk ismerni a kor bútorhasználati szokásait, elengedhetetlen ennek a kérdésnek a tanulmányozása, a szimbolikus jelentéstartalmak feltérképezése. Ilyen lehetett a helység elhelyezése az épületben, és szimbolikus jelentőségű volt a bútor elhelyezése a térben is. Meghatározott rítusok szerint használták a tárgyakat, és mágikus jelentőséget kaphattak a díszítések, az alkalmazott anyagok és színek is.

 

4.     Megszentelt tevékenységek helye az épületben

 

Az előbb a nyolcéves kisfiam megkérdezte, mit jelent a szakrális szó. Hogy érzékeltessem neki, épp kapóra jött az asztal példaként. Ha jól akarok dolgozni az asztalnál, odatolom az ablak közelébe, hogy épp balról essen rá a fény, esetleg a könyvespolcot is a közelbe teszem, hogy a könyveim épp kézre essenek. Belsőépítészként zöldre festhetem a falakat, hogy frissítőleg hasson a gondolkodásomra, s ha ennek ellenére még mindig nem menne a munka kellemes zenét is hallgathatok. Ám ha vallásos emberként készítem elő az asztalt, akkor úgy teszem, hogy Istennek az tetsző legyen és áldás, avagy ihlet kísérje munkálkodásomat. Azaz helyezhetem napkelet felé fordulva, esetleg elhelyezhetek rajta szakrális tárgyakat, jelképeket, és azért festem zöldre a falakat, mert az a természet megújulásának a színe, s mint ilyen a termékeny gondolkodást segíti elő, de keresztény hitem szerint a hallhatatlanságnak és a feltámadásnak a színe is. Ha megfelelően alakítom ki az íróasztalom környezetét, akkor munkám során kapcsolatba kerülök Istennel. Valahogy így gondolkozhatott a középkor embere is.

Eliade szerint a már a legkorábbi időkben is az ember valamennyi cselekedetének vallási jelentése volt. Hogy ez a későbbi kultúrfokokon hogyan módosult, nem tárgyalja részletesen. Megvizsgálva a korabeli bútorhasználat eddig ismert adatait, véleményem szerint három bútortípus és négy cselekvés van a lakótérben, ami különösen kiemelt helyet kap a késő középkori tárgyhasználatban, és vallási jelentéssel bírónak tekinthetjük. Ez az alvás, az étkezés, a munka (írás olvasás) és a mindennapi lelki élet, az imádkozás. Az elsőhöz az ágy a második kettőhöz az asztal, az utolsóhoz az imazsámoly és/vagy szentkép kapcsolható.

 Megjegyzendő, hogy a középkori lakótérről nagyon nehéz általánosságban beszélni. A nyilvánvaló helyi sajátosságok mellett számolni kell az eltérő anyagi, kulturális és társadalmi szinten élők eltérő helyzetével is. Ílymódon el kell választanunk a parasztság lakótereit a polgárság városi házaitól, és külön kell vizsgálnunk a nemesek udvarházaiban, váraiban található összetett térrendszerektől. Míg a paraszti hajlékokban egyetlen szoba tölti be az összes funkciót (hálás, étkezés, imádkozás, munka), addig 1412-ben a Gara testvérek Országház utcai városi házában négy külön hálószoba volt található, két-két szoba, kamra, ebédlőterem és egy kápolna mellett.[11] A középkori nemesi udvarházai, hasonlóan a parasztházakhoz eleinte három osztatúak, ám emeletesek voltak, de idővel jóval gazdagabb beosztásúakká váltak.

          

3. ábra

Pokoljáró Tar Lőrinc udvarháza, XIV-XV. század, és a Füzéri vár XVII. századi alaprajza

 

A tehetősebb családok minden tagja külön lakóegységet kapott, melyek önmagukban is több helységből álltak. Így külön lakrésze volt a „Úrnak”, az „Asszonynak”, a „leányasszonyoknak”, a tiszttartónak, stb. Ezek a lakóegységek/lakosztályok egy fűthető, nappali tartózkodásra alkalmas szobából, és csak a 16. század elejétől általánossá válóan fűtött hálószobából álltak, mely utóbbihoz már egy árnyékszék is csatlakozott. Külön helység szolgált a közös étkezésre. Ez az „étkezőpalota” gyakran a női és a férfiszárnyat összekötő helység volt. A gazdagabb épületekben (várakban, castrumokban) még egy díszesebb, és nagyobb helység is megtalálható: a Palota, mely valójában egy nagyobb rendezvényterem, „lovagterem” volt, közös ünnepi lakomák, mulatságok és hitviták színhelye. Az épület kitüntetett szakrális helye külön épületben, a kápolnában „kapott helyet”, mely azonban gyakran nem az épület geometriai központjába került, azt sokkal inkább a Palota foglalta el, melynek gyakran csak nyúlványa a kápolna.

 

4.1. A bútorok helye a helységekben

 

Adott a lakótér, melyben a középkor embere elhelyezhette a bútorát. Ez a tér a korabeli világfelfogás szerint önmaga is egy mikrokozmosz, azaz a teljes világ leképezése.  A magyar kultúrában, melyet leginkább a földhöz közel álló, és a természet körforgásával együtt élő paraszti kultúra őrzött meg[12], a ház központja (világtengely) a nyílt tűzhely volt. Ez a helységek differenciálódásával kikerült a lakószobából, de továbbra is az épület központja maradt. A szent tér ezek után a tűzhely nélküli tér geometriailag kijelölt központjába került a mestergerenda alá, vagy az átlós elrendezésnél a sarokba. A népi vallásosságot kutatók megállapítják, hogy az időben visszafelé haladva a népi jelleg a városi lakosság hitéletének sajátja is. Ez már csak azért sem meglepő, mert a korabeli polgárok jó részének saját birtokai voltak[13], mely megélhetésének nagy részét fedezte. Így sosem szakadtak el oly mértékben a földtől, mint ahogy azt ma gondolnánk. Míg a jurtában lehetett a tűzhely a központban, a magyar otthonokban a kandalló a sarokba került (ellentétben angol, és francia példákkal), kézenfekvővé vált a tér diagonális felosztása. A következő lépés a nyílt tűzhely eltűnése volt. Ez természetesen csak akkor mehetett végbe, amikor a füstlyuk tudatos földről az égbe vezető átmeneteként való értelmezése feledésbe merült. A cserépkályha ezt a funkciót nem tudta betölteni, helyette más jelképek, térfelosztás kellett. Kézenfekvőnek tűnik egy másik nyílásnak, az ablaknak ilyen szereppel való felruházása. Másik lehetséges „megoldás” az égtájak szerinti tájolás. De hogyan helyezték el a mobiliákat ebben a tengelyekkel, kitüntetett ponttal tagolt térben?

4. ábra

Eberhard Clement gróf és udvara. 1440.-es eredeti kép 1540-ben készült másolata.

Württembergisches Landesmuseum, Stuttgart S. 49 Szentkép a szoba bal hátsó sarkában.

 

4.2. Az étkező asztal – a táplálkozás szentsége

 

A középkorban kétféle asztalt használtak. Lehetett ideiglenesen felállított, bakos asztal, vagy állandó helyet elfoglalt, rögzített szerkezetű asztal. Az étkezés a keresztény középkori ember szemében az utolsó vacsorát idézte elsősorban. Az étkezőasztal maga is a világ kicsiben, csak megtisztultan, közös kézmosást követen, nemek és rangok szerint elkülönülten, szigorú hierarchikus rendben lehetett köré ülni. Az ideiglenesen felállított asztalt a terem tengelyében helyezték el. A helyében rögzített asztal viszont többnyire a szoba sarkában, ritkábban a fal tengelyébe került. Bár az írott források nem tájékoztatnak az asztal helységen belüli elhelyezéséről, képi ábrázolásokra azonban bőségesen támaszkodhatunk. Megjegyzendő, hogy ez utóbbiak sokszor sűrített cselekményűek, nem tekinthetők feltétlenül hiteles dokumentumoknak. Így a tájolásról, a tűzhely-ablak-bejárat viszonyáról nem kaphatunk megnyugtató képet. Némi támpontot a népi lakáskultúrában megmaradt, archaikusnak tekinthető szobaberendezés adhat, ahol az asztal a szent sarokba, a legkitüntetettebb helyre kerül, általában a kemencével átellenben. Így az étkezés, a közös családi együttlétvált a mindennapi élet legszentebb mozzanatává.

A magas asztal[14] jellemzően a városi házakban nyert először polgárjogot, a paraszti portákon a 16. század első felében még a tehetős gazdáknál is kivételesen ritkaságszámba ment.

 

5. ábra

Gothai oltárkép: Krisztus Mártával és Maria Magdalénával. Schloßmuseum, Gotha. 1540 körül.

 

 

4.3. Az író asztal – a szellemi elmélyülés helye

 

Az asztal másik funkciója az írás, a munka helye, ez igen új keletű tárgynak számít a lakberendezésben, maga az asztalforma is változik, képlékeny, egyik helyen ládaforma, máshol deszkalábú, szétbontható asztal, megint máshol újabb szerkezetű, lécvázas-kávás felépítésű volt. 15. századra tehető megszületésével (melynek előképei a kolostorok kódexmásoló írópultjai voltak) az elkövetkező két évszázadban keresi a helyét, míg végül vizsgálódásunk teréből kikerülve, erősen deszakralizálódva találja meg helyét és formáját – a szoba közepén. Addig azonban néhány érdekes törvényszerűséget fedezhetünk fel. A nagyszámú tudós szent ábrázolás (Szent Jeromos, Szent Ágoston) alapján képet kaphatunk a kor uralkodóinak elmélyült gondolkodásra serkentő írószobáiról, könyvtárhelységeiről. Az asztal szabadon, a helység közepén vagy falnak tolva áll, többnyire drága szőnyeggel leterítve (szemben az étkezésre szánt asztalokkal), rajta az írás és olvasás eszközeivel (olló, vonalzó, tintatartó, tollak, szemüveg, porzó, stb. Az éppen olvasott könyv külön állványra kerül, de az íráshoz is díszesen kiképzett ferde pultot használtak (emelvény!). Az asztal körül a falra rögzített polcokon címlappal felfelé illetve kifelé sorakoznak a nagy értékű, bőrkötéses könyvek. Maga az asztal gyakran a szoba sarkába kerül, a polcok közelébe, de szép számmal látunk a falhoz tolt asztallapú, vagy szék támlájával a falnak támaszkodó megoldást.

 

6. ábra

Angyal ihlette munka. Máté evangélista ábrázolása XV. sz. Bibl. de l'Arenal, Paris

 

A polcokat függönykárpit takarja, s ami meglepő, kizárólag zöld színű szövet. Olykor maga az asztal is zöld lepellel (takaróval) van leborítva. Nem tudni miért, csak találgatni lehet, miért társították ezt a színt a munkához, a könyvekhez. Feltételezhető, hogy a mögöttes, szimbolikus jelentése miatt: a zöld a remény, a megújulás jelképe. A könyveket haszonnal pergetők számára a tudás megszerzésének reményét, s a reneszánsz ember számára az ókori tudás megújítását jelképezhette. A zöld szín ugyanakkor a szentlélek szimbóluma is volt.

 

4.4. Az ágy – születés, halál és pihenés helye

 

Az éjszakai pihenés mindig is misztikus kapcsolatban állt halállal. A lélek éjszaka függetlenedik a testtől, a tudattól, ellenőrizhetetlen mezsgyére lép. Az alvás, bár van belőle visszatérés, minden alkalommal kacérkodás a halállal, de egyben a transzcendens világgal való kapcsolat hétköznapi lehetőségét is nyújtja. A korabeli ágyak meglehetősen rövidek, kicsik. A benne alvók nem kinyújtózkodva, hanem félig ülő helyzetben pihentek, mivel az a halottakra volt jellemző. Az ágy helye is meghatározott volt a szobában. Úgy tűnik nem csak a reprezentációt előtérbe helyező nemesi szobákban, hanem a polgárházakban is előszeretettel helyezték a fal tengelyébe, a falra merőlegesen az ágyukat. Kérdés, vajon a tájolás szerepet játszott-e az ágy elhelyezésénél. Eltz várában a két ablak között helyezkedik el, éppen szemben a szemközti falon nyíló kicsiny kápolnafülkével. Mellette a nyitott kandalló. Az ágy itt kelet-nyugati tájolású. Visegrádon - ha igaz a feltételezés, hogy a két polccal ellátott falfülke az ágy helyét jelöli ki - akkor ott az ágy feje keleti irányba néz, azaz arccal napnyugatnak aludtak benne. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy fordítva, a falfülke lehetett a megszentelt tárgy hordozója, így az ágy éppen ezért vele szemben kellett elhelyezkedjen.

 

 

 

7. ábra

Hálószoba a Németországi Eltz várában.

 

Ahogyan hiedelem formálta az ágy kialakítását, ugyanúgy a díszítésén is tetten érhető a mágikus felfogás. Életfák kunkorodnak a fej és lábtámlán, a szerelem és termékenység jelképei, versbe szedett áldások díszítik a nyoszolyákat. Ugyanúgy a főúri baldachinos ágyak függönyeinek színezését sem a véletlen szabta meg.

 

4.5. Az imádság helye

 

Az egyéni vallásos tevékenység helyet kíván magának a lakószobán belül is. A napi imádságot végezhették az asztalnál, az ágynál, de ez mind későbbi, az idő és helyhiány miatt kialakult szokás volt. Aki megtehette, „saját” kultikus teret hozott létre, ehhez létrehozva egy egyedi bútordarabot: a gótikából és a reneszánszból több szobai használatra készített imazsámolyt is ismerünk, mely önmagában állhatott a szobában, a falra vagy falba helyezett szentkép, szobor, házi oltár előtt. Az imazsámoly fontos része volt a szent könyvek tárolására szolgáló rekesz, mely gyakran kulcsra zárható tárolóhelyként alakítottak ki, így igen drága, reprezentatív bútordarabbá alakítva.

               

8. ábra

Szepesszombat, Mária oltár, 1470 körül.                      Imazsámoly, Raguza, 16. sz. vége.

 

5.      Színek, mint szimbólumok

 

Kevés figyelmet fordított a kutatás a színekre. Ismerjük ugyan a színek szimbolikus jelentését, ám az enteriőrtörténet nem vette figyelembe, eddig nem foglalkozott a színek használatával. Színesek a falak, akár festettek, akár kárpittal bevontak. Színesek a bútorok – jóllehet a tárgyalt korszak elején, a 15.-16. század fordulóján még az alapanyagok természetes színe érvényesült, a reneszánsz végére azonban az eredeti megjelenés eltakarása, elfedése vált uralkodóvá akár festéssel, akár gazdag berakással, intarziával. Ugyanígy a színek használata is a tiszta színektől a tört, kevert színek felé mozdul el. Nem lehet ez véletlen. Ahogy a sors különös fintoraként a reneszánsz az ókori kultúra újraélesztése helyett valójában teljesen új stílust, gondolkodásmódot, szellemi áramlatot hívott életre, úgy a hétköznapi tárgyakhoz fűződő viszony is jóval nagyobb mértékben, lényeget érintő módon változott meg.

A színek az enteriőrben legnagyobb felületen a falakat bevonó festéseken illetve az egyszínű, vagy mintás kárpitokon jelentek meg. A színválasztásnál több tényező is szerepet játszott. Meghatározó lehetett a nemeseknél a heraldika, a családi címer színei. Másrészt a textileken alkalmazható színezékek színtartóssága és előállításának, beszerezhetőségének költsége is befolyásolták az árnyalatot.  De nem utolsó sorban a színek szimbolikus jelentése játszott szerepet egy-egy szín kiválasztásánál. A korabeli festmények alapján megfigyelhető a vörös előszeretettel való alkalmazása az ágyak kárpitján. Ezen képek egy része az angyali üdvözletet ábrázolja, ahol a szín Mária királynői státuszát hivatott jelképezni a zsidó-keresztény hagyomány szerint. A vörös utalt a termékenységre és a kiengesztelt bűnre is. Azonban nemcsak a szentek életéhez kapcsolódó képeken jelent meg oly előszeretettel ez a szín. Halál és születés ábrázolásakor, polgári otthonokban és uralkodói hálószobákban meg jelenik oly gyakorisággal, hogy többletjelentést kell neki tulajdonítanunk. Az ágy a középkorban természetes módon a pihenés mellett a születés és a halál színpada, mint ahogy a minden embert ágynak döntő betegség helye is. A vörös árnyalat az élet és a halál szimbóluma, a vérrel asszociálható. Maga szín, a korabeli felfogás szerint önmagában olyan bajoktól is megvédett, mint a láz, kiütések, vagy a vetélés.[15]

 

9. ábra

Christine de Pisan bemutatja munkáját Bavariai Izabellának

British Lirary, Harley ms 4431. Feltehetőleg 1420 körül

 

Az ágy körül kárpitszínként a kék és a zöld is megjelenik. Az európai festő csüllengből és később az indigóból nyert kék szín sokkal könnyebben beszerezhető, ezért olcsóbb is volt. Mária köpenyét, és némely esetben az ágy kárpitját azonban a legtisztább, legdrágább ultramarinnal festették meg – ez a szűziességét, tisztaságát, az emberfeletti, mennyei hatalmának kifejezője volt. A mindennapokban a lányok szüzességére, az álom transzcendens világát jelképezhette.

A zöld a tavasznak, a természet megújulásának, a növekvő életnek a kifejezője. Különösen az örökzöld növényekhez kötődik termékenységi és halhatatlanságot kifejező szimbolika.[16]

A magyarországi táblaképeket tanulmányozva feltűnő, hogy több helyen az ágyat több színből összeválogatott, tarka kárpit veszi körbe. Bártfán zöld az ágytakaró, vörös színű a baldachin. Eperjesen a baldachintető vörös, a mennyezete és a hátsó kárpitja fekete-arany mintás kárpit, az oldalsó függönyök zölddel bélelt vörösek, a takaró arannyal átszőtt vörös kelme. A magyar késő középkori színvilág az ágyra vonatkoztatva úgy tűnik leginkább a zöld-vörös kombinációjában lelte örömét, avagy ezek szimbolikus jelentései illettek az itt lakók lelkéhez leginkább.[17]

 

10. ábra

Eperjes, oltárkép egy táblája

 

5.1. A színek színeváltozása

 

Magyarországon a török bejövetele és az elkövetkező két évszázad nyomán nem maradt ránk színekben értékelhető ábrázolás. Így innentől kezdve inkább az írott anyagra kell hagyatkoznunk. A jobbára 17. századi hagyatéki leltárak alapján kitűnik, hogy a kedvelt és használt színek száma megszaporodik. Radvánszky Béla felbecsülhetetlen értékű munkája alapján felsorolható, mely színeket kedvelték eleink: kék, vörös, zöld, narancs, meggy, arany, láng, tenger, barackvirág, publikán, királyszín, testszín, szederjes, szegfű szín, fekete, égszín, téglaszín, szőke.

A kék szín valószínűleg az indigó sötétkék, már-már fekete árnyalata lehetett. Királyszín alatt az ultramarin élénk középkékjét érthették. Megkülönböztettek tengerkéket, és égszínt, melyek mind a kék világosabb árnyalatai lehettek.

Vöröset egyre többféle pigmenttel tudtak létrehozni. Használták a barnás árnyalatot adó berzsenyfát, az élénk vörös színre festő karmazsinvöröset, a páctól függően rózsaszínt vagy narancsos árnyalatot adó festőbuzért, illetve a legköltségesebb bíborcsigát is. A különböző árnyalatokat a „meggy”, „láng”, „szederjes[18]”, „szegfű szín” elnevezésekkel írták le.

A legszebb sárgát a festő rezeda használatával nyertek. Narancsos árnyalatú volt a valódi sáfrány illetve a sáfrányos szeklicéből nyert színező anyag.

A zöld szín jobbára egyféle volt, melyet legjobban a Mária királynő 1522-ből megmaradt menyegzői ruhája alapján tudunk elképzelni. A publikán szín a zöld egyfajta sárgába hajló árnyalata lehetett.[19]

            Nem tudjuk, a színek megszaporodása csupáncsak az új festőanyagok felfedezésének köszönhető-e? Valószínűleg nem kötöttek hozzá újabb jelentéseket, de a bútorok felületképzésében is hasonló, érdekes tendencia mutatkozik. Nevezetesen amíg a középkor az anyagok, színek természetes, elsődleges megjelenési formáját kedvelte, megindult egy lassú változás. Eleinte csak a fa felszínébe mélyítettek árkokat, melybe színes falemezkéket, színezett viaszt helyeztek, később – akár a festés, akár a berakás – egyre inkább elborította a bútor felületét. Egészen addig, hogy a reneszánsz végére a szerkezetet adó fa teljesen eltűnt a rátett díszítés alatt. Ez nyilván igen költséges eljárás, nem magyarázható önmagában a faanyagok drágulásával (a jó bútornak való fa ekkor még nem tűnt el teljesen az erdőkből).

 

A XV. századra jellemző színminta

 

A XVI. századra jellemző színminta

 

6.      Összefoglalás

 

A középkori embert a megváltoztathatatlanba, a világ fejlődésnélküliségébe vetett hite – mely nem csak tanult, hanem a mindennapi életben is megtapasztalt, tehát oda-vissza ható jelenségre alapult – vezette, hogy a szoba berendezését is egyfajta megváltoztathatatlan rendnek tekintse. Ennek a rendnek része és megalapozója a szakrális tér, mely szükségszerűen a lakótérben is megjelenik. A középkor embere, még ha hiteles dokumentumok nem is maradtak fenn erről, kitapinthatóan ennek a vallásos felfogásnak megfelelően rendezte be közvetlen környezetét. Ennek mibenlétét még mindig csak sejtjük, de ha közelebb szeretnénk kerülni ahhoz, hogy hiteles képet kapjunk a korabeli hétköznapi ember tárgykultúrájához, ezt a szempontot nem lehet figyelmen kívül hagyni.  Mint ahogy a modern kor embere továbbra is homo religiosusnak tekinthető – bármennyire is nincs ennek tudatában – és látszólag vallástalan életét is rítusok, transzcendens szimbólumok szövik át, a középkor embere is szimbólumok által meghatározott környezetben élt. Az elmúlt korok hitét és világképét megismerve a mai kor embere saját világát értheti meg elmélyültebben, ezzel rendet teremtve önmagában, eljutva és újrateremtve a saját világát, létrehozva a szent teret. És végre az íróasztal – csakúgy mint a visegrádi ágy - a megfelelő helyre kerül…

 

7.     Illusztrációk jegyzéke 

 

                                                         

11. ábra: Visegrád, Mátyás Király Múzeum, Zsigmond-kori szoba, rekonstrukció 2003.

 

12. ábra: Jindrichuv Hradec, uralkodói lakószoba 1251-60-ból, vallási témájú falfestése1338-ban készült.

 

13. ábra: Pokoljáró Tar Lőrinc udvarháza, XIV-XV. század, és a Füzéri vár XVII. századi alaprajza

 

14. ábra: Eberhard Clement gróf és udvara. 1440.-es eredeti kép 1540-ben készült másolata.

Württembergisches Landesmuseum, Stuttgart S. 49 Szentkép a szoba bal hátsó sarkában.

 

15. ábra: Gothai oltárkép: Krisztus Mártával és Maria Magdalénával. Schloßmuseum, Gotha. 1540 körül.

 

16. ábra: Angyal ihlette munka. Máté evangélista ábrázolása XV. sz. Bibl. de l'Arenal, Paris

 

17. ábra: Hálószoba a Németországi Eltz várában.

 

18. ábra: Szepesszombat, Mária oltár, 1470 körül. Imazsámoly, Raguza, 16.sz. vége.

 

19. ábra : Christine de Pisan bemutatja munkáját Bavariai Izabellának

British Lirary, Harley ms 4431. Feltehetőleg 1420 körül

 

20. ábra:Eperjes, oltárkép egy táblája

 

8.      Bibliográfia     

                                                                                        

Bartha Elek: Nemzeti, vallási és hagyományos gazdálkodási terek szellemi öröksége I. Vallási

terek szellemi öröksége, Bölcsész Konzorcium, Debrecen, 2006.

B. Nagy Margit: Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták. Bukarest, Kriterion,

1973.

Bunyitay Vincze: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. Nagyvárad, 1883.

Internetes kiadás: https://mek.niif.hu/04700/04735/html/index.html

K. Csilléry Klára: Bútorművesség. In.: Magyar Néprajz III. Anyagi kultúra 2 Kézművesség.

Főszerk.: Domonkos Ottó. Akadémia kiadó Bp.1991.

Johan Huizinga: A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái 

Franciaországban és Németalföldön a 14. és 15. században. Európa Könyvkiadó, Bp., 1979.

Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor: Résztvevő megfigyelés a saját társadalomban – korszakok

szimbolikája.

Lipták László: Szimbólumok https://www.nagyutazas.hu/magyar/magazin/article.php?id=251

 

M. Eliade: A szent és a profán. Bp. Európa Kiadó, 1987.

 

M. Delahoutr: A szent esztétikai kifejeződése: szent tér, szent művészet, vallási műemlékek.

In: A szent antropológiája, Szerk: Julien Ries, Typotex, Bp., 2003.

Marosi Ernő (Szerk): Magyarországi művészet 1300-1470 körül, Bp.,  Akadémia Kiadó,

1987.

S. Nagy Katalin: A lakáskultúra története, Bp., Balassi, 2003.

 

Pigments through the ages https://www.webexhibits.org/pigments/indiv/color/reds3.html

 

Philip Schaff: Ante-Nicene Fathers, Volume VII, Lactantius/, he Divine Institutes Book IV.

Chap. XVIII.                           

 

Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI.-XVII. században I-III, Bp., Helikon,

1986.