Kisbútorok

 S p e c i á l i s   b ú t o r o k

Könyvtámasz

Olvasáshoz és íráshoz ugyanazt a ferde lapú szerkezetet használták az íróasztalra helyezve, csak míg az előbbi meredek volt, az íráshoz a pergament mintegy 20 fokos ferde támaszra állították[1]. A lap és a két támasztó láb hevederes összeépítésének módjáról a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán szereplő könyvtámasz[2] alapján tájékozódhatunk.. A gyalult felületű, vékony falapot két oldalt egy-egy háromszög alakú lap támasztja alá, mely egyben a lapot vetemedés ellen hevederes kötésével merevíti is. Elől a könyv lecsúszását egy szépen fűrészelt filigrán támaszléc akadályozza meg. Ez a konstrukció csak a 15. század végéig volt használatban, írólapnak később a hasonlóan ferde lapú íródobozokat használták, melyeket tékának hívtak, de egyre elterjedtebb volt a vízszintes lapon való írás is.

Emelvények, dobogók

A legrangosabbak ágyát és székét kisebb emelvénnyel, dobogóval emelték ki. Ez fából készült, sokszor gazdagon díszített is lehetett[3], de volt, hogy csak egyszerűen deszkákból összerótták[4]. Gyakran díszes szőnyeggel borították le. Az emelvények magassága egy lépcsőfoknyi, mintegy 15-17 cm lehetett. Három fokos emelvényre helyezték Mátyás király asztalát.

Igényes és drága faborítással, egyszerűbb gerendavázzal készült, a deszkákat szegekkel rögzítették. Alulra profilozott díszlécet szegeltek, díszítésre a homloklapot használták (mérműves faragás, vagy berakás). Hazai használatára utalást Mátyást ábrázoló graduálékban illetve a 17. századi inventáriumokban találunk.

Imazsámoly

Nagyon sok féle imazsámoly ábrázolás van, de mindegyik valahol elnagyolt, takart, vagy nem valóságos, csak nagy nehézségek árán rekonstruálható. Helyét sem tudjuk a szobában pontosan meghatározni, a legtöbb, amit mondani lehet róla, hogy többnyire az ágy közelében lehetett. Egy imakönyv tartására is szolgáló magasabb részből, és a térdeplőből állt, de hol elölről, hol oldalról nyitott, hol ferde lapú, hol egyenes, hol faragott, máshol berakásos, vagy esetenként kárpittal leterített.

Hímzőkeret, guzsaly

A lányok, asszonyok – polgár, paraszt és főrangú hölgy egyaránt - napközben idejük jó részét fonással, hímzéssel töltötték, így az ehhez szükséges eszközök is a lakószoba berendezési tárgyai közé tartoztak. A hímzéshez szögletes hímzőkeretet használtak, fából készült, állítható szélességűt, melyet akár két vékony lábú bak(szék)re támasztottak fel[5]. A fonáshoz rövidebb guzsalyt használtak, melyet lábuk közé vettek, vagy a szék résébe tűztek. A szöszt egy fehér vagy színes vászondarabbal fogták körbe, melyet elütő színű szalaggal rögzítettek a guzsaly tetejéhez.

3.1.1        Fürdés, fürdődézsák a lakószobákban

Európában az igazán tehetősek saját hálószobájukban saját kádat birtokolhattak, bár erről értékelhető ábrázolás[6] kevés maradt fenn. Magyarországon a fürdésről néhány emlékmorzsa tudósít. Visegrádon az 1360-as években épült a királynői lakosztályhoz csatlakozva egy hideg-meleg vizes, padlófűtéses, kőlapokból készült fürdőkáddal rendelkező fürdőkamra, melyet Mátyás kibővített, így Beatrix is használhatta. Fürdőszoba meglétéről tudunk Budán és Tatán is. Zsigmond lengyel herceg 1500-1512 között Budán tartózkodván nem a saját lakosztályában, hanem a város valamelyik közfürdőjébe járt rendszeresen tisztálkodni, ahogy arról a számadáskönyveiből értesülünk. II. Lajos szintén gyakran járt a budai hévfürdőkbe, de volt, hogy a vizet hazavitette. A földszinten elhelyezett fürdőháza volt a szerencsi várnak[7], és máshol is találkozunk főmosó dézsákkal, fürdő kádakkal[8]. Fürdőkád ábrázolását látjuk Szent Erzsébet leprásokat mosdató jeleneteiben. Ezeken saját lakosztályában vagy a szegényházban mosdatja a betegeket. Ez az egyetlen adat tehát, hogy a lakószobán belül lett volna a fürdőkád, egyébként úgy tűnik, nálunk külön helyiséget tartottak fenn e célból, vagy közfürdőkbe jártak. A kád egyértelműen kerek, szemben a főleg francia és németalföldi ábrázolásokkal, ahol két végén lekerekített formájú, függőleges falú dézsákat láthatunk, melyben kinyújtott lábbal lehetett leülni, és akár két-három személy is elfért benne. Úgy tűnik a nyilvános fürdők és az otthoni fürdőkádak kiképzése nem tért el egymástól. 1656-ban Bodokon fürdeni való réz kádról is tudunk.

Újszülött gyermekeket alacsony falú, kerek, vagy ovális fadézsában, vagy aki megengedhette magának aranyozott vagy réz kézmosó tálban fürdették a kandalló közelében a szülőágynál.

            A mindennapi tisztálkodáshoz hozzátartozott a kéz- és arcmosás. Ennek helyszíne a lakószobában volt, mégpedig a hálóhelyiségben. Mosdáshoz kisebb dézsát vagy kerek fémedényt használtak, a törülközőt (arctörlőt) a falra tett rúdra kiterítve helyezték el. A mosdótálnak nem volt állandó helye, használat közben alacsonyabb székre (hánccsal kötött kisszék), vagy padra helyezték. Ismerték a szappant is és csutakoláshoz szépen fonott kis vessző- vagy szőr[9]csutakokat használtak. A pedáns német polgári lakások bútordarabja volt a meleg vizes kanna tárolására szolgáló és beépített kézmosó tállal felszerelt keskeny szekrényke.

A fürdődézsa kialakítása a kor kádártechnikájának megfelelően hasított tölgyfa elemekből készült, vasabroncs helyett mogyoróvesszővel összefogva. Méretei az ábrázolások alapján meghatározhatók. Mintegy 60 cm magas oldalfalú, és 120-150 cm átmérőjű kádakról lehetett szó. Az európai fürdőházakban és főúri lakószobákban divatos föléjük boruló baldachin meglétéről nincs adatunk.