Asztalok

Érdemes egy kissé rácsodálkozni asztal szavunk eredetére, hiszen ebből ered az asztalos kifejezés, minden egyéb bútor előállítójáé. Asztalos készíti az ágyat, a szekrényt, majd idővel az ajtót, az ablakot is. Innen kapta nevét az asztalos szerkezet is, megkülönböztetve az ácsszerkezettől. Az asztal nem finnugor eredetű szó, hanem szláv átvétel, a ’sztolj’ magánhangzókkal meglágyított változata. A szó maga pedig a sztaty azaz állni igéből származik (trónszék, szék, asztal jelentésben is használták). Tehát az a lapos valami, amire a kárpát-medencei szlávok rátették az edényeiket, felemelte, kiemelte azokat a föld színétől. Ugyanez az angolban table, mely a latin tabula (deszka) szóból ered, míg a német Tisch a görög diskos (kerek lap) szóra vezethető vissza. A mi asztal szavunk tehát a felállított bakokra támasztott asztallapot jelenti, melynek a középkorban igen szép és elterjedt változatai voltak ismertek.

A tárgyalt korban az asztaloknak háromféle szerkezeti változata terjedt el, és ezek még további altípusokra tagolódnak. Az első – melynek felépítése szinte szó szerint megegyezik az „asztal” jelentésével a bakos típusú asztal. Lényege, hogy két, önmagában is megálló bakra helyezték rá a teljesen független asztallapot, így az gyorsan felállíthatóvá illetve elbonthatóvá vált. (vö. asztalt bontani kifejezésünkkel. A középkori nagy lakomák után szó szerint asztalt bontottak, és kezdődhetett a tánc.)

A megmaradt asztalaink a 15.-16. századból kivétel nélkül fiókos, bölcsős asztalok, melyek a szintén szétszedhető, bárhol felállítható deszkalábú asztaloknak továbbfejlesztett változatai, de még sokáig magukon viselték a szétszedhetőséget biztosító jegyeket. Jellemzőjük, hogy az asztal lapja többnyire közelít a négyzetes formához. A késő középkori polgári, kisnemesi lakószoba ábrázolásokon látható asztalok a szoba közepén, vagy a sarkában, a falakhoz állított székek elé kerültek. A magyarországi reneszánsz lakberendezési szokásokat konzerváló paraszti szobaberendezésben az asztalnak kitüntetett és szokásrend által szabályozott helye van a szobában. Az asztalhoz ülés rendje is kötött.

Egy háztartásban azonban több asztalt is használhattak. A legfontosabb része volt az ebédlőpalotáknak, és az ebédlőpalota nélküli lakások nappali tartózkodásra szolgáló kályhás szobáinak is. Étkezéshez fehér asztalterítővel takarták le, melyet kék szedettes csíkokba rendezett minta díszített. Azonos kivitelű asztalokat használtak gyakran íróasztalnak is, de ekkor csomózott keleti szőnyeggel terítették le, később posztóval vonták be. A bölcsős, illetve fiókos asztalok vélhetően a fontos iratok tárolására is használatosak voltak, ezért az íróasztal funkcióhoz inkább ezek köthetőek.

A 17. századi inventáriumokban is az ülőbútorokon kívül szinte minden lakószobában található egy-egy asztal, de ugyanúgy nagy számban használtak a kiszolgáló helyiségekben, és néhányat raktárakban is. Kivitelükre nézve meglehetősen nagy változatosságot mutatnak. Az úri szobában állók jelzői: hosszú, kerek, nyolcszegű; ládás, fiókos, olaszlábas, párkányos, keresztlábas; fekete, gyontáros, cifrázott, rakott, hársfa, fehér, festett, gyalult; kék posztóval bevont, egybenjáró. A kiszolgáló helyiségekben levők: négyszögű, fenyődeszka, keresztlábon álló, tábori, paraszt, vágó, két szál deszkából álló, cövekeken álló, széles, fehér, stb. Újabb típusú asztalok is ekkor jelentek meg, az olaszlábas asztal kifejezés mögött az esztergában metszett, faragott, lécvázas szerkesztésmódú asztalok bújnak meg.

         Bakos asztal

A sokszor díszes asztal az egyszerű, bakos asztalok „családjába” tartozik. Széles nagy lapja bármikor leemelhető volt[1], így az asztalok elbontásával a lakomatermet pillanatok alatt át lehetett alakítani táncteremmé. Általában csak egyik oldalához ültek, (helyet adva a felszolgálásnak) így oldala szabad maradt, lehetőség nyílt a terpesztett asztallábak közötti háromszögű rés díszes, egyedi kiképzésére. A szék/pad felőli oldalon elég volt egy szál vékony lábat elhelyezni, innen a típus megjelölése: háromlábú bakos asztal. Hazánkban meglétéről a Képes Krónika Zách Felicián merényletét ábrázoló iniciáléja tanúskodik, de számtalan inventáriumban találkozunk az asztal lapjával vagy a nélkül történő összeírásával is. A bakos asztalok nyújtottabb, 1:2, 1:3 arányúak is lehettek. Mátyás esküvőjén 12 lépés, azaz mintegy 10 méter hosszú asztalhoz ültették a legelőkelőbbeket. Apor Péter feljegyzéseiből úgy tudjuk, hogy az erdélyi magyarok lakomák alkalmával inkább több, rövidebb asztalhoz ültek le, nem osztották meg annyi emberrel az asztalukat, csak az ebédjüket[2]. A bakos asztal azonban nemcsak úri háztartásokban jelenhettek meg. Az egyszerű, becsapolt lábú asztalbakokra fektetett deszkák a legegyszerűbb megoldást biztosíthatták bármely lakókörnyezetben. Az asztal lapja egyszerű, hevederes, fejelőléces deszkalap[3] lehetett, előkelőségét csak a nemesebb faanyaghasználat jelezte. A bak anyaga lehetett diófa, vagy tölgyfa, felső része vaskos, mindkét végén szépen faragott gerenda volt, melybe a három masszív láb csatlakozott csapolt kötéssel. A két terpesztett láb és az azt összekötő vízszintes, fűrészelt díszítésű elem közötti háromszögletű mezőt áttört díszítésű, dúsan faragott mérműves falemez tölthette ki, mely filigrán könnyedséget kölcsönzött a baknak. A hátsó láb jóval egyszerűbb kialakítású volt, alul egy vízszintes elem kötötte össze a díszes előlappal. Egyszerűbb változatainál a lábak közötti merevítő akár el is maradhatott, az ábrázolások alapján a hasított, lefelé kissé szélesedő lábkialakítás lehetett divatban.

Az asztallap anyaga is a megrendelő igényeitől és pénztárcájától függött, de nem igényelt túlzottan igényes kialakítást, hiszen minden esetben letakarták díszes asztalterítővel. 3 darabnál nem több, simára gyalult felületű tölgyfa deszkából készült, melyet kézzel készített hevederekkel és/vagy két végén egy-egy széles fejelőléccel erősítettek meg. Szélessége a visegrádi rekonstrukció tanulsága és a képi ábrázolások tanulmányozása alapján 60 -70 cm körül mozoghatott.

Étkezőasztalként egész Európában elterjedt volt, de gyakran íróasztalként is használták. Polgári otthonokban gyakran a kandalló elé felállítva látjuk, ideiglenes asztalként[4].

Deszkalábú asztal

Szétszedhető deszkalábú asztal

Ez a könnyen szétszedhető asztalok egy másik családjából fejlődött ki, de szétszedhetőségére inkább szállíthatósága miatt volt szükség. Összeállítása kicsivel több munkát igényelt, így a szobában/házban állandóan fel volt állítva, csak utazáskor, helyváltoztatáskor szedték szét, és „lapra szerelve” szállíthatták. A szilárdan felállított bakot két azonos, ’T’ alakot formázó láb alkotta, melyen keresztül magas pallót vagy pallókat dugtak át vízszintesen, melyeket ékkel rögzítettek, ahhoz hasonlóan, mint a kecskelábú asztaloknál látjuk. A magyarországi ábrázolások alapján azt sejtjük, hogy használata a 15. század első feléig gyakori volt. A bakra helyezett asztallap helyett idővel lapos ládát alkalmaztak, melynek lecsúsztatható fedele alkotta az asztal lapját. Később ez a láda alul egy további rekesszel bővült. A szerkezet egyszerű, fiók nélküli változata elkészíthető ácstechnikával is, nyersen hasított fadarabokból. Az egyedüli kényes rész ebből a szempontból maga az asztallap, melyet felhasználás előtt érdemes volt kiszárítani, és hevederrel megerősíteni. Formáját több 15. század első feléből származó ábrázolás[5] alapján ismerjük, méretét és anyagát azonban több, a 16. század elejéről megmaradt darab alapján határozhatjuk meg. Szerkezete igen egyszerű, deszkalapokra szétszedhető volt, asztallapja közel négyzetes lehetett. A szobán belüli elhelyezésük ebben a korban valószínűleg nem rögzült, igény szerint bárhol felállítható volt (így ágy előtt, ablakok előtt, kandalló közelében akár a napszaknak megfelelően). A deszkalábas asztalszerkezet egész Európában elterjedt volt, Itáliában hosszú, keskeny asztallappal használták, és kedvelték a váza formájúra faragott lábakat - az előkelőbbeknek diófából készítve. Ezen típus későbbi fejlődése során kihúzható fiókokat is kapott. Magyar és német ábrázolásokon egyszerűbb, jellegzetes formájúra fűrészelt díszű lábakkal, egy és kétlábú változatban készültek. Az asztallap négyzethez közelít, a faanyag inkább puhafa, többnyire fenyő, vagy hárs, esetleg a keményebb, de szépen faragható juhar. Ezen típus fejlődése a bölcsőasztal kialakulásához vezetett, az asztal lapja lehúzható, vagy felnyitható, ez alatt helyezkednek el a kisebb-nagyobb rekeszek, és a két láb közé lelógó, felülről megközelíthető „bölcső”. Az asztal lapja 3 cm körüli vastag, kézzel simára és egyenletesre gyalult felületű deszka alapanyagból készült, vetemedés ellen két helyen álló, betolható hevederrel, mely faszegekkel egyben a lábakhoz való rögzítést is megoldja. A bakokat élére állított, átmenőcsapos, ékkel rögzített deszka gerinc fogta össze. Az élek vésővel, vonókéssel letörtek, a deszkaláb kontúrja fűrészelt díszítést tett lehetővé. Magassága a mai asztalokéval megegyező, 75-77 cm körül mozog, a lap mérete 90×120 cm körüli.  

Olasz párkányos asztal

Itáliai eredetű a keskeny, hosszú, és magas asztal, melynek váza alakú két deszkalábát csak egy, fűrészelt díszű beékelt keresztpánt fogta össze. Használata a 17. századra jellemző, megmaradt példánya alapján igényes bútor lehetett: tölgyfából készült. Arányai és méretei miatt feltételezhetően csak egyik oldalról ültek elé, így a korábbi századok bakos asztalait válthatta ki az ebédlőpalotákban. Barokk továbbélése a trencsényi refektórium berendezésén tanulmányozható (1728-1738).

Fiókos asztal, bölcsős asztal

A fiókos asztal egy lehúzható tetejű rekeszből és az ezt alátámasztó bakból áll. Kialakítása nagyon hasonló a fél évszázaddal korábbi asztalokéhoz, de itt a láb egyre többször túldíszített, a bak két függőleges deszkája közötti részbe mérműves, áttört faragás is kerülhet. Az asztal lapja felülről nyitható rekesszé vastagszik. Bár szerkesztési elve alapján a szétszedhető típusba tartozna, de már nem az, alsó összekötő eleme ragasztva rögzült a lábba, a két lábrészt egy további lábtámasznak használt deszka is összeköti. A rekesz dús faragásra lehetőséget nyújtó hársfa/fenyőfa oldaldeszkái rejtett fecskefarkú fogazással épültek egybe, az alját faszegekkel rögzítették fel, faragott díszléccel takarva a csatlakozást.

A 15. század végi asztalok gyakran többféle fából készültek. Asztallapjuk és fiókjuk gyakran hárs, jávor és fenyő. Lábuk keményebb fából: bükkből, tölgyből, esetenként fenyőből készült. Díszítésük lapos faragás, plasztikus faragás és festés. A ládákhoz hasonlatosan a 16. század elején a faberakás is helyet kapott az asztalokon. Mághy Pál hagyatékában például „fodor habos jávorból” készült asztalokat találhatunk a 16. század elején. Az asztallap mérete nagyjából 100×115 cm, magassága picit nagyobb, mint egy étkezőasztalé:77 cm, de akad 85 cm magas is!

Keresztlábas asztal

A deszkalábú asztallapok utolsó csoportját alkotják a keresztlábas asztalok, melynek lehetséges kialakításáról Comenius Ámos képes iskoláskönyve, az Orbis sensualium pictus LXXII. táblája (A’ Szoba az Ágyas-Házal) és egy a Kolozsvári Történeti Múzeumban található festett fenyő asztal alapján alkothatunk képet.

Terpesztett lábú asztal

Szerkesztési elvében átmenetet képez a deszkalábú és a lécvázas típusú asztal között. Asztallapja kicsiny, négyzetes, a négy lába ferdén nyúlik szét. Egyik irányban az asztal lapja alatt kávaszerűen van összefogva, másik irányban középtájon. A lábak készülhettek fűrészelt díszű deszkából, vagy vaskos esztergályozott lécből is.

3.1.3         Lécvázas szerkesztésű asztal

A lécvázas, fiókos szerkesztési elvű asztalok családjába tartozik az itáliai eredetű, nálunk olaszlábas asztalként ismert étkezőasztal. A bakos asztalokhoz hasonlóan elnyújtott arányú, de körbe ülhető, azaz szélesebb lapú volt, formája miatt a szoba közepére kívánkozott, körülötte már nem padokon, hanem garnitúraként készített magas támlás székeken ültek. A képi ábrázolások alapján azonban többször találkozunk velük a fal mellé, vagy ablak alá helyezve is. Lapja akár hosszabbítható, de több kisebb asztalként elkészítve egy hatalmas, akár íves záródású asztalt is létre lehetett hozni belőle („egybenjáró asztal”).

Az asztal lapja kávás szerkezetű, azaz alulról egy nyitott keretszerkezet támasztja alá, melybe néha kihúzható fiókokat is elhelyeztek. A lábazat önmagában is megáll, a négy vagy hat, gerenda vastagságú, szépen faragott, vagy esztergában metszett, általában oszlopot formázó lábat alul és felül, becsapolt, vízszintes gerendák kötötték össze. Előállításához meglehetősen vaskos elemeket használtak.

Ennél egyszerűbb, közel négyzetes lapú, de nívós kialakítású asztalokat tudunk rekonstruálni a korabeli ábrázolások alapján. A lécvázhoz valamivel filigránabb alapanyagot használtak, a lábak esztergált díszítése hiányzik. A lábak végei enyhén kifelé hajlanak. Az asztalt főúri környezetben ábrázoló képek, a földig lelógó bársonyterítő alatt sejtetni engedik ezt a nem túl bonyolult szerkezetet.

Kerek asztalok

Nyolcszegletű és kerek asztalok általában a lécvázas szerkesztésmódú asztallábbal készültek, új divat szerint, többnyire esztergályozott, vagy csavart oszloplábakkal. Gyakorta kinyithatók, vagy szétszedhetők is voltak. Az asztal lapja többnyire független a lábtól, ezt az inventáriumok is jelzik. A lábazat könnyedebb, többnyire hengeres, vagy csavart oszlopok alkotják, melyek kihajtogathatók, így nagyobb vagy több lap is ráfér. A soproni Storno gyűjtemény egyik diófa asztalának a lapja négy oldalon nyitható ki, így a négyzetes lapból könnyen kerek asztalt alakíthattak ki.