Ágyak

Á g y a k ,   n y o s z o l y á k 

A késő középkori háztartások legfontosabb bútordarabja az ágy volt. Ez az, amely a legnagyobb értéket képviselte, ez szerepelt a polgári testamentumokban a legelső helyen. (Nemesi, főúri végrendeletekben nem volt szokás a bútorokról külön megemlékezni, azok az egyes ingatlanok részét képezhették.) Az ágyat leginkább „nyoszolya” néven említik, az ágy szó csak az ágyfelszerelés (matracok, ágynemű, ágyfüggöny), egészét jelöli, a nyoszolya pedig teljesen felszerelt bútort jelölt. A legszegényebbek, illetve főúri környezetben a rangon aluli szolgálók a földön, egyszerű szalmán, gyékényen, gyékényszőnyegen aludtak. Ehhez képest rangot jelentett az ágynemű valamilyen vázra való helyezése. Zentay Tünde[1] és Csilléry Klára[2] is behatóan foglalkozott az ágy történetével, s megállapításaik döntő többségben helytállóak. Így én csak a szerkezetek leírásával - melyek Zentay Tündénél hiányoznak - és a középkori használatuk összegzésével kívánok foglalkozni.

A legősibb ágytípus, nemesi körökben a román korban is használt fekvőhely a háncsfonatú dikóhoz hasonlatos lécvázas építmény volt. A tárgyalt időszak elején azonban a legtöbb nyoszolya már fából készült, komoly tudást igénylő asztalos vagy ácsolt bútor volt, s a „kötött nyoszolya” használata visszaszorulhatott, bár nem annyira, hogy azt teljesen eltűnjön. Csilléry Klára a dikók közé sorolja a kötött nyoszolyát, melyet azonosít a Pesthi Gábor hatnyelvű 1538-as szójegyzéke alapján a német „spanpeth” kifejezéssel. Ugyanezt Szende Katalin[3] a vázra kifeszített (gespannt) kötelekre vagy szíjakra utaló szerkezeti megoldással hozza összefüggésbe. Az ágyrács kötelekből font elkészítése teljesen egyenértékű volt a deszkaráccsal, nyugati példák alapján feltételezhető, hogy nem számított egyszerűbbnek, vagy kényelmetlenebbnek. A soproni, pozsonyi, eperjesi ágyak tehát ettől még lehettek ácsolt, vagy sarokoszlopos megoldásúak. Ugyanakkor a 17. századból ismert kötött nyoszolya valóban jelenthetett háncsfonatú ágyfelületet. Erre enged következtetni az is, hogy az éppen Csilléry Klára által felhozott 1657-es szurduki udvarház minden szobájában (nemcsak a vendégházban, hanem az Úr házában és az Asszonyházban is!) hársfa kötött nyoszolyát használtak. A hársfa háncsát a legutóbbi időkig használták kötözésre, így helytálló lehet az a feltételezés, hogy nem, vagy nemcsak a faváz anyagára utaltak vele.

A szurduki udvarházban több nyoszolya is volt. A már említett Úr házában, mely közvetlenül az ebédlőpalotából nyílt, hármat is találunk. Kettő a kályhával fűtött, kilim szőnyegekkel otthonossá tett, a fűtetlen szobából deszkafallal leválasztott hálókamrában volt, míg egy régi, függöny nélküli nyoszolya a fal körüli padszékekkel, asztallal berendezett lakószobában állt. Ez utóbbi lehet, hogy díszesebb volt, hiszen itt fogadta vendégeit, ám a fonott ágyak talán kényelmesebbnek bizonyultak. Itt szeretném felhívni arra is a figyelmet, hogy nem minden nyoszolya szolgált éjszakai alvásra. Mátyás király könyvtárában is találunk egy aranyos kárpittal takart nyoszolyát a két ablak közé helyezve, melyen napközben pihent, olvasgatott a király.[4]

Az ágyak elhelyezéséről így ír Zentai Tünde: „A presztízs értékű bútordarabokat jól látható helyre állították. (…) Az uralkodók és előkelők ágyai, miként a trónusok, központi helyet foglalnak el. Fejvégük a falnak támaszkodik, és körül lehet járni. A polgári enteriőrökben viszont az ágy – általában már a középkor végén - az egyik fő sarokban állt, a bejárattal átellenben. Ebben a pozícióban tűnik föl a németalföldi festők, Rogier van den Weyden, Jan van Straet és mások képein is. A diagonális berendezési elv az egyszerű köznépi szobákban is érvényesül, nálunk és általában a kontinens nagy részén az ágy a második legrangosabb helyre, a szoba belső szögletébe kerül, a szent sarokkal egy vonalba. Úgy gondolom, Zentai megállapítása a köznépi lakóhelyiségekre mindenképpen érvényes lehet, itt ugyanis egy szobán belül kellett az alvás mellett a vendégfogadást, és a reprezentációt is megoldani. A paraszti lakóbelsőnél az ágy és az ágynemű szolgált a család vagyoni helyzetének bemutatására, s a szűk helyen a fal mellett lehetett ezt csak megoldani. A tehetősebbek elsősorban a Palotában fogadták vendégeiket, (vagy ha nem engedhették meg maguknak, akkor a nappali tartózkodásra szolgáló első szobában), így az ágy reprezentatív szerepe háttérbe szorult, a pohárszék vette át feladatát (rajta a köznép számára nehezen, vagy egyáltalán nem elérhető ón, ezüst és aranyedényekkel). A főúri, uralkodói ágyak viszont idővel reprezentatívakká - színpadszerűekké váltak, így a hivatalos, díszággyal berendezett hálószobák mellett megjelentek a privát, legbensőbb elhelyezésű és ténylegesen használt királyi hálószobák is.[5] A késő középkori polgári lakóbelsőket mintául vevő, főleg szentek születését vagy halálát megjelenítő képeken ugyanakkor az ágyak láthatóan a szoba közepére vannak helyezve, teljesen körüljárhatóan(!). Nem tudni, hogy a jelenet jelentőségének kiemelése miatt festették így meg, vagy – legalább is fontos élethelyzetekben ez így volt szokás? De ugyanígy találjuk betegek gyógyításakor is az ágyakat. Azokon a képeken, ahol a falhoz tolták, minden esetben háttámlával támaszkodnak a falhoz, és többnyire az ablakok közelében találhatóak. Két ablak közé került az ágy az eperjesi főoltár Szent Miklós születése jelenetén, közvetlenül az ablak előtt áll Lippán és Temesvári Pelbárt könyvének egyszerű polgári lakóbelsőt megjelenítő metszetén is.

3.1.1        Ácsolt ágy.

Kezdetleges hangzása ellenére az ácsolt ágy igen jól funkcionáló, díszes ágyváz is lehetett. Előállításához nyersen hasított széles deszkákat használtak, s „divatja” nem is annyira az egyszerű, vagy olcsó kivitelében rejlett, hanem a szétszedhetőségében. Sarokkötései ugyanis oldhatók voltak, így utazáskor (mely egy nemes vagy kereskedő számára igen gyakori volt) „lapra szerelten” tudták szállítani. Kialakításáról és használatáról két festmény alapján kaphatunk pontosabb képet, ehhez egy későbbi darab felmérési rajza is a rendelkezésünkre áll. Ferde lába és fejtámasza volt, magas építésű, igényes bútordarabnak látszik. A gótikus stílus számára kevesebb díszítési lehetőséget adott. Bár fűrészelt fából is elő lehetett állítani, főúri környezetben a 15. század végére kezdett kikopni, miközben a szegényebb környezetben a 19 századig megőrződött a használata.[6] Úgy tűnik nem feltétlenül a szoba egy kitüntetett pontjára helyezték, könnyű volta miatt talán valóban állhatott körüljárhatóan a szoba közepén is.

3.1.2         Sarokoszlopos ágy

A kor legelterjedtebb ágytípusa mégis a sarokoszlopos ágy volt. Négy vaskos lábába egyszerű, vagy szegelt csapolással, oldhatatlanul került be a négy oldaldeszka, melyhez belülről a fenékdeszkák, vagy az alsó szalmazsákot tartó kötélzet került[7]. A négy oszlop tetejét kifaragták, de gazdag díszítésre adott lehetőséget a magasított lábtól való deszka, illetve a párnák fölött esetenként előbukkanó fejtámla is. A fennmaradt 15. századi ágyak általában nem különösebben szélesek – eltekintve az angliai Ware-i nagy ágytól[8], mely 11 láb széles (335 cm) és a feljegyzések szerint 15 ember is aludt benne egyidejűleg – inkább meglepően rövidek (188-190 cm) voltak. Ennek magyarázata, hogy a kor szokása szerint nem kinyújtózkodva, hanem magasra felpolcolva, félig ülő helyzetben aludtak, hisz kinyújtózkodva csak a halottak fekszenek. Az átlag testmagasság a nemesek körében alig volt alacsonyabb a mainál[9]. A kassai szent Erzsébet oltáron látható főúri ágyhoz hasonló gazdag mérműves díszítésű darabok szép számmal megtalálhatóak ábrázolásokon Ausztria, Németország és a Kárpát-medence területein, sőt mintegy 7-8 eredeti darab is ránk maradt[10].

A polgári, nemesi használatban levő nyoszolyák két- három[11] fő használatára készültek, magas fekvőfelületűek voltak – részben a hideg, részben a reprezentáció miatt. Az ágy alá gyakran elrejtették az éjjeliedényt és talán a szolgálók/gyerekek éjszaka használt gyékényszőnyegét, vagy kihúzható, alacsony ágyát[12]. Oldaldeszkáik combtő magasságig, úgy 70 cm-re nyúltak fel. Anyaga, díszítése és felületkezelése a megrendelő pénztárcájától függött. A dúsan faragott legdrágább darabok dióból, hársból, de fenyőből is készülhettek. Az ágyba 3 db fehér vászonnal burkolt matrac (derékalj) került, melyek közül az alsó szalmával, a másik kettő gyapjúval tömött. Erre két fehérített lenvászon lepedő, majd lehetőleg díszes ágytakaró terült. Az ágy fejéhez sűrűszövésű fehér lenvászonba gyapjúval tömött un. hosszúpárnát, s erre fejenként egy darab, nagyméretű párnát tettek.

3.1.3         Sarokoszlopos mennyezetes ágy

A díszesen elkészíthető ágyak készülhettek mennyezettel is, így még előkelőbbek lehettek. Kétféle változatuk ismert: a textilbaldachinos és az ágyszerkezettel egybeépített mennyezetes ágy (himmelbett). Áruk a 17. századi asztalos limitációk (árszabás) szerint kétszerese volt a mennyezet nélkülinek. A 15. századi famennyezetes ágyak nem lehettek túl népszerűek, Szende Katalin az általa vizsgált városi otthonokban használt 99 nyoszolyából mindössze egyszer találkozott vele, s a magyarországi képi ábrázolásokon sem tűnnek fel. Annál inkább kedvelhették a textilbaldachinokat, melyeket külön alfejezetben ismertetek. A 16. századtól kezdve új divatú, oszlopos, ágyak használata terjedt el. Sík mennyezetű tárgyi emléke a sárospataki várban őrződött meg, 1672-ben készítették. A sarokoszlopok felmagasításával, és felül kávával összefogva alakították ki a mennyezetet. Ugyanebben az időben a vasvázas, sátorfedeles mennyezetes ágy is használatban volt, szerkezeti kialakítása azonban nem tér el lényegesen az előzőektől. Az oszlopok tetejére, vagy a felső kávaszerkezethez csatlakozva ívesen hajlított, középen egy pontban összefutó vaspálca vázat rögzítettek, melyre szabott, festett/hímzett kárpitot feszítettek. Nemesi és polgári otthonokban egyaránt kimutatták használatát. A sárospataki ágy hossza nem tért el a középkori gyakorlattól, azaz mindössze 195 cm mély, és 129 cm széles volt.

3.1.4        Bölcsők

Nem mindennapi használatban voltak, de gyermekáldáskor a ház berendezéséhez tartoztak. Díszesebb és egyszerűbb változatát is asztalostól rendelték meg[13]. Az ágyakhoz hasonlóan a bölcső szerkezete sarokoszlopos, függőleges vagy ferde deszkaoldalú és fenekű, talpas, viszonylag alacsony kialakítású volt, melyet magyarországi táblaképekről ismerünk.