2. Színek megjelenése a kora újkori enteriőrökben

 Színek megjelenése az enteriőrben

A leglátványosabb színfoltok a lakótérben talán a falra kerülő kárpitok voltak, melyek anyagát egyéb célra is használták: ruhák, baldachinok, bútorkárpitok, párnák készültek belőle. A kor leggazdagabb európai enteriőrjeihez selyemből és pamutból készült, élénk színű szöveteket alkalmaztak. Mivel ezek nagyon kényesek, sérülékenyek voltak, sajnos csak töredékek maradtak ránk, használatukról azonban számtalan adat, továbbá festmények, képek, sőt sok esetben a falra festett utánzataik,[50] vagy a falba vert szögek tudósítanak.

Eddig kevés figyelmet fordított a kutatás a színekre. Általában ismerjük ugyan a színek szimbolikus jelentését, ám az enteriőrtörténet eddig nem vette figyelembe, nem foglalkozott használatának miértjével, ha úgy tetszik, divatjával. A 15–16. század fordulójáig az alapanyagok természetes és élénk színe érvényesült, a reneszánsz végére azonban a színek keveredése és az eredeti megjelenés eltakarása, elfedése vált uralkodóvá akár festéssel, akár gazdag berakással, intarziával. Ugyanígy a színek használata is a tiszta színektől a tört, kevert színek felé mozdult el. Ahogy a reneszánsz az ókori kultúra újraélesztése helyett valójában teljesen új stílust, gondolkodásmódot, szellemi áramlatot hívott életre, úgy a hétköznapi tárgyakhoz fűződő viszony is jóval nagyobb mértékben változott meg.

Színek terén a kutatás főleg a pigmentek és megnevezéseik terén jutott előre. Magyar nyelven dr. Földvári Melinda[51] foglalkozott a színmegnevezések és árnyalatok közötti összefüggéssel, mai színrendszer alapján konkrét színeket is rendelve hozzá. A pigmentek eredetével és művelődéstörténeti vonatkozásaival Victoria Finley foglalkozott[52]. A középkorban és reneszánszban használt színekkel, azok mögöttes tartalmával foglalkozó összefoglaló munka nem született. A színek szerepéről a gyász kapcsán írnak mind a főúri reneszánsz udvarokban[53], mind a középkori paraszti szokásvilágban[54].

A színeket esetenként a heraldika, a címerek színei, a színek szimbolikája és a rendelkezésre álló festőanyag is meghatározta. Textilfestésre olcsó, könnyen előállítható pigmenteket és drága, import festőanyagokat is használtak. Az alkalmazható színezékek színtartóssága és előállításának, beszerezhetőségének költsége is befolyásolta a választott árnyalatot. A korabeli festmények alapján megfigyelhető a vörös előszeretettel való alkalmazása az ágyak kárpitján. Ezen képek egy része az angyali üdvözletet ábrázolja, ahol a vörös szín Mária királynői státuszát hivatott jelképezni a zsidó-keresztény hagyomány szerint. A vörös utalt a termékenységre és a kiengesztelt bűnre is. Azonban nemcsak a szentek életéhez kapcsolódó képeken jelent meg gyakran. Halál és születés ábrázolásakor, polgári otthonokban és uralkodói hálószobákban[55] tűnik fel oly gyakorisággal, hogy többletjelentést kell neki tulajdonítanunk.

A hálószoba ágyában születtek és haltak, itt vették fel az utolsó kenetet, és a minden embert ágynak döntő betegség idején is itt várták a gyógyulást. A vörös szín – a korabeli felfogás szerint – önmagában olyan bajoktól is megvédett, mint a láz, kiütések, vagy a vetélés.[56] Ez a rontáselhárító szerep a magyar népi orvoslásban, hitvilágban is tovább élt[57].  Többféle pigmenttel is létre tudták hozni. A történelem legdrágább festékanyagát a bíborcsiga nedvéből nyerték, ezt csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, de a mai képzetünkkel szemben ez nem vérvörös, hanem inkább lila árnyalatúra festett.[58] A bíbor szín az európai udvarokban és nálunk is az uralkodó, uralkodás jelképe volt. 1487-ben Filipecz János VIII. Károly francia királyhoz vezetett követségében „megbízatását a királyhoz és önmagához is méltón végezve” háromszáz ifjat öltöztetett bíbor ruhába[59]. Mátyást Bécs városában is bíbor színű ravatalra fektették, holott a temetés és a gyász színe a főurak körében a fekete volt.[60] A vörös szín hazai szimbolikus használatára csak néhány adatot találtam: Bethlen Gábor végső (nem teljesített) kívánsága volt, hogy diadalmenetben, azaz vörös színbe öltöztetve temessék. A Rákóczi család 1597-es címeres levelében  a hármas halmon látható kerék vörös mezeje a címerleírás szerint azt fejezi ki, hogy a megadományozott nem riad vissza a véráldozattól sem[61]. Vörös színű ruhába öltözött nőként ábrázolták a szeretetet is, hiszen az „tulajdon vére kiontásáig terjed”.[62] Az ókorban is népszerű élénk karmazsin- vagy skarlátszín alapanyagát az európai karmazsintetű adta, de a bonyolult festőtechnika és a szín tartóssága miatt[63] ez is igen drága festéknek számított. A Rákóczi árvák 1688-ban Munkácson maradt és Patakra vitt ingóságai között elsők között említik a veres bársonyból való asztalra valót, 6 darabból álló szuperlátot (ágyfüggönyt), és három darab falra valót. A drága karmazsin szín helyettesítésére a kevésbé tehetősek a barnás árnyalatot adó berzsenyfát és a páctól függően rózsaszín vagy narancsos árnyalatot adó festőbuzért (krapp) használhatták.

Az ágy körüli kárpitok színeként a kék és a zöld is gyakran megjelenik. Az európai festő csüllengből nyert kék sokkal könnyebben beszerezhető, és ezért olcsóbb is volt, mint az Indiából importált, de élénkebb árnyalatú indigó. A 13. századtól a bíbor helyett gyakran a kék válik az uralkodók és az ünnepek színévé[64]. Mátyás király érkező menyasszonya elé 13 vég kék posztót terített Fehérvár határában, de kék alapszínű volt Thököly Éva menyasszonyi ruhája is 1627.-ben. Mária köpenyét és némely esetben az ágy kárpitját a táblakép festők a legtisztább, legdrágább ultramarinnal festették meg – ez szűziességének, tisztaságának, emberfeletti, mennyei hatalmának kifejezője volt. A kék így a mindennapokban a szüzességet, tisztaságot jelképezte. A zöld a tavasznak, a természet megújulásának, a növekvő életnek a kifejezője – a párválasztás, házasság rituáléinak társzíne. Ezt a színt az érett varjútövis (akkor perzsabogyó, avignoni bogyó, benge) termése szolgáltatta, vagy a kék és a sárga szín egymásra festésével érték el, bonyolult technikával. A legszebb sárgát a festő rezeda használatával nyerték. Narancsos árnyalatú volt a valódi sáfrány, illetve a sáfrányos szeklicéből nyert színezőanyag.

A magyarországi táblaképeket tanulmányozva feltűnik, hogy több helyen az ágyat több színből összeválogatott, tarka kárpit veszi körbe. Bártfán zöld az ágytakaró, vörös színű a baldachin. Eperjesen a baldachintető vörös, a mennyezete és hátsó kárpitja fekete-arany mintás, az oldalsó függönyök zölddel bélelt vörösek, a takaró arannyal átszőtt vörös kelme. A magyar késő középkori színvilág az ágyra vonatkoztatva úgy tűnik, leginkább a zöld-vörös kombinációjában lelte örömét, avagy ezek szimbolikus jelentései illettek az itt lakók lelkéhez leginkább.[65]

A főúri udvarokban a kárpitok és ágyak függönyeinek kiválasztása a feleségek dolga volt. Esterházy Miklós nádor levelében feddi meg fiatal feleségét, mert nem törődik ez ügyekkel kellőképpen, holott „Nádasdyné asszonyom tegnap itten volt, és megnézte ura szállását… Kárpitokat, ágyakot mind maga rendelt el. Ez volna ím a módja a dolgoknak” olvasható Kovács József a nádor udvari rendtartását bemutató írásában.[66]

Magyarországon a török bejövetele és az elkövetkező évszázad nyomán nem maradt ránk színekben értékelhető ábrázolás. Így ebben a korban inkább az írott anyagra kell hagyatkoznunk. A jobbára 17. századból  hagyatéki leltárak alapján kitűnik, hogy a kedvelt és használt színek száma megszaporodik. Míg a középkorban az alapszíneket kedvelték, és legfeljebb két színt társítottak egy felületen (vörös-arany, kék-ezüst, vörös-fekete), addig a 16. században ez a gyakorlat kezd megváltozni. Az Itáliából behozott kárpitokon a század elejétől feltűnnek a kevert színekkel párhuzamosan a minták színezésében a több árnyalat használata.

Radvánszky Béla felbecsülhetetlen értékű munkája alapján felsorolható, mely színeket kedvelték eleink a tárgyalt korszak végén: kék, vörös, zöld, narancs, meggy, arany, láng, tenger, barackvirág, publikán, királyszín, testszín, szederjes, szegfű szín, fekete, égszín, téglaszín, szőke. A kék szín valószínűleg az indigó sötétkék, már-már fekete árnyalata lehetett. Királyszín alatt az ultramarin élénk középkékjét érthették. Megkülönböztettek tengerkéket, és égszínt, melyek mind a kék világosabb árnyalatai lehettek. Vöröset egyre többféle pigmenttel tudtak létrehozni. Használták a barnás árnyalatot adó berzsenyfát, az élénk vörös színre festő karmazsinvöröset, a páctól függően rózsaszínt vagy narancsos árnyalatot adó festőbuzért, illetve a kihasználták a szövéstechnikából eredő színkeverés lehetőségét is. A különböző árnyalatokat a „meggy”, „láng”, „szederjes[67]”, „szegfű szín” elnevezésekkel írták le. A zöld szín sokáig sötét árnyalatú volt, melyet legjobban a Mária királynő 1522-ből megmaradt menyegzői ruhája alapján tudunk elképzelni. A publikán szín a zöld egyfajta sárgába hajló árnyalata lehetett.[68]

Nem tudjuk, a színek megszaporodása csupáncsak az új festőanyagok felfedezésének köszönhető-e? Valószínűleg nem kötöttek hozzá újabb jelentéseket, de a bútorok felületképzésében is hasonló, érdekes tendencia mutatkozik. Amíg a középkor az anyagok, színek természetes, elsődleges megjelenési formáját kedvelte, megindult egy lassú változás. Eleinte csak a fa felszínébe mélyítettek árkokat, melybe színes falemezkéket, színezett viaszt helyeztek, később – akár a festés, akár a berakás – egyre inkább elborította a bútor felületét. Egészen addig, hogy a reneszánsz végére a szerkezetet adó fa teljesen eltűnt a rátett díszítés alatt. Ez nyilván igen költséges eljárás, nem magyarázható önmagában a faanyagok drágulásával (a jó bútornak való fa ekkor még nem tűnt el teljesen az erdőkből).

A fenti színminták nagyobb részben magyarországon használt öltözékekről és más textíliákról készültek, kisebb részben festményekről vettem. Bizonyos színek (főleg a kék és azöld) több évszázad viszontagságai nyomán erősen megfakultak, megkoptak, de még így is jól mutatják a színpaletta növekedését, a kevert színek megjelenését ruha és lakástextíliákban egyaránt.

A színek használata a tiszta színektől a tört, kevert színek felé mozdult el. A nagy felületen megjelenő alapszínek helyett a 17. század divatja a több színárnyalat keveredését engedte meg. A leírásokból elénk táruló újmódi (17. sz. elejétől elterjedt), kárpitozott ülőbútorok között kétféle kivitelt figyelhetünk meg. Az egyik az egyszínű, veres bársonnyal bevont székek, és a bőrrel kárpitozottak. Hímzett kárpitok csak a 17. század legvégén jönnek divatba.[69]

A színek használata a gazdagságot is kifejezte. Az egyszerű „fejér”, natúr, azaz színezetlen bútorok és textilek lényegesen olcsóbbak voltak. A parasztság körében a 17. század végéig nem lehet sem az öltözködésben sem az enteriőrben kimutatni a karakteres, színek használatát[70]. Valószínű, hogy az egyszerű, természetes színeket, illetve az olcsó, ámde többnyire könnyen kifakuló, és kevésbé élénk színeket tudták felhasználni.

A középkori bútorok a modern kor embere számára sötét tónusú, szinte már komor, feketébe hajló felülettel jelennek meg. Romantikus hangulatot árasztanak a sötét tölgyfák, a feketére patinázódott fenyők, az időtől rőtarany árnyalatúra vált hársak, a  mélybarna faberakások. Holott újkorukban  pompás színekben ragyogtak, melyek a mai szemnek túlságosan frissnek, modernnek hatnának. A tölgyfa frissen ragyogó sárarany színű, a fenyő fehéres, de igen hamar vöröses árnyalatúra vált. A hárs és a juhar már-már fehér, a dió, ha nem gőzölik, inkább szürkés tónusú, középvilágos fa. Az újonnan készült reneszánsz intarziák tarkabarka kavalkádként jelentek meg, de a festett felületek is élénk, derűs színekben pompáztak. Visegrádon, az ácsolt láda díszítőfestésének rekonstruálásakor találkoztam először azzal a problémával, hogy vajon az eredeti színek milyenek lehettek. A múzeumok kérésére nem másolatot készítettünk, hanem a nagyszebeni és az igen hasonló rozsondai láda mintáját vegyítettük. A színek meghatározásánál csak azt tudtuk, hogy ötszáz év és a restaurálások miatt a jelenleg látható festés színei jóval sötétebbek, ugyanakkor összemosódottabbak, egyöntetűbbek lettek. Mivel törekedtünk az eredeti színhatás rekonstruálására, az alapszín fehér (krétaalap) lett, kissé hideg, inkább pasztelles fedőszínekkel. A díszítőfestő mester színmintákat, és 1:1 léptékű mintarajzokat mutatott be készítés előtt, a kivitelezéshez az eredetihez hasonló, vizes alapú, olajjal kevert, kereskedelemben kapható temperafestéket használtunk. A ma látható megsötétült festett színek „visszakeresése” komoly feladat, hiszen minden pigment (növényi és ásványi eredetű) más és másképp reagál a fényre a szennyeződésekre.  Főleg a szerves anyagok veszthetik el vagy változtathatják meg a színüket, árnyalatukat. A ma barnás-drappos árnyalatú szín eredetileg piros, vagy kék is lehetett. Legjobb tudomásom szerint hasonló problémával csak a hódmezővásárhelyi hímzések színével kapcsolatban foglalkoztak[71]. Közelebb vihet bennünket az eredeti színárnyalatok megismeréséhez a festőanyagok kutatása, és színminták készítése.

Eme rövid áttekintésből is kitűnik, hogy tárgyalt korszakban a színek használatában létezett egy hierarchia, melynek az élén a vörös és a kék szín állt az arany és az ezüst mellett, a legkevesebb értékkel pedig a natúr (fehér, színtelen) bírt. A korszak elején még a középkor tiszta színei érvényesültek, később egyre több és több árnyalat használata honosodott meg a falakat borító kárpitokon, bútorokon és az azokkal sokszor azonos alapanyagból készített ruházaton is. A magyar otthonokra úgy tűnik mindvégig jellemző volt a tarkaság, de a színfoltok nagysága csökkent. Sárospatak bokályos házának török hatású virágos csempéi által keltett miliő érzékletesen jeleníti meg ezt.