1. Középkori lakóterek és belső berendezésük

2.1   A középkori lakóterek és belső berendezésük

Belső berendezésekre ábrázolások, képek, leírások alapján következtethetünk. Bútorozásuk a mai szemmel nézve szegényes volt. Jóval kevesebb bútortípust, bútordarabot használtak, s ezeket a helyiségekben jobbára a falak mentén helyezték el.  A tér közepén csak kevés tárgy kapott helyet. A terek jól átláthatóak, homogén berendezésűek voltak. Ha mégis tagolták, azt optikai lehatárolással tették: a Képes Krónika miniatúráin a helyiségek drapériával történő kettéosztása látható, mely itáliai képeken^[1] is visszaköszön, de más nyugat-európai képeken nem mutatható ki. A 17. századi Erdélyben (valószínűleg keleti, török hatásra), a deszkával, vagy faráccsal történő helyiség elválasztásról tudósítanak inventáriumok. Ilyen palánkot írnak össze a vajdahunyadi várban, Fűzéren, stb.

Felmerül a kérdés, hogy a belső berendezésben vajon mennyire mutatható ki a világkép tükröződése. Az egyes bútorok, tárgyak gyakorlati alapon kapnak helyet benne, vagy valamilyen módon kötődtek a világ rendjéhez, azaz az égtájak, esetleg anyagi minőségek határozták meg elhelyezésüket? Ezekre a kérdésekre úgy tűnik, mai ismereteink szerint nem tudunk egyértelmű választ adni. A kor európai ábrázolásait egybevetve mindenesetre feltűnik egyfajta szabályosság, amely az egyes európai kultúrákra egyetemesen érvényes, mégis országonként egyéni sajátosságokat mutat. Ilyen például az ágy elhelyezése, mely többnyire az egyik hosszanti falra merőleges, magas fekvőfelületű és függönnyel elválasztott, de míg Itáliában ládákkal mintegy emelvényszerűen körbekerítették, német területeken csak egy ládát állítottak az ágy lábához stb. A magyar táblaképen (főként német ajkú városokból) hasonló elrendezést tapasztalunk. Általános jelenség a bútorok fal mellé helyezése. Ez alól csak a szétszedhető vagy könnyen mozdítható bútorok kivételek: ilyenek a deszkalábú és a bakos asztalok, és a könnyű, háncsfonatú székek.

Minden helyiség csak egy hangsúlyos bútorral rendelkezett, mely többnyire az ágy, vagy baldachinnal kiemelt szék, vagy az asztal volt. Emellett csak a fűtőalkalmatosság (cserépkályha, kandalló) jelent meg hasonló jelentősséggel.

Az egyes terek ritkán tartoztak egyetlen személyhez, illetve ritkán köthető hozzájuk egyetlen funkció. A mai lakások beosztása, ahol minden tevékenység és minden személy külön szobát kap (étkező, hálók, gyerekszoba, fürdőszoba, dolgozószoba, konditerem, stb.) egészen a 18. századig nem létezett. Ugyanazt a szobát - sőt ágyat - több személy használta egyszerre – akik között nem feltétlenül volt vérségi kapcsolat. A mai értelemben vett magántér nem, vagy alig létezett. Privát szobája még az uralkodóknak sem volt, legfeljebb megválogathatta, hogy kit melyik helyiségben, milyen körülmények között fogad^[2]. Az élet szüntelen társas érintkezések közepette zajlott, minden tér nyilvános tér volt. Szinte az összes helyiség a bútorozásának megfelelően bármilyen tevékenység végzésére alkalmas volt. A viszonylag nagy, mai szemmel üresnek ható tereket nem a bútorok, hanem a bennük élő emberek töltötték meg élettel.

 A lakóterek berendezésében a szükségletekből eredő kialakítás mellett a mintakövetés is szerepet játszott. A szegényebb népréteg másolta a társadalomban eggyel fölötte állók berendezési szokásait. Ennek a hierarchiának a csúcsán a királyi udvar és rezidenciái álltak. Így Buda mellett Visegrád, Diósgyőr, Tata, Zólyom királyi udvarainak kialakítását másolták. Mohács után a Habsburg birodalomba illeszkedő magyar királyi udvar Bécsben és Pozsonyban csonka formában élt tovább, az erdélyi fejedelmi udvarok (Gyulafehérvár, Sárospatak) csak lassan, és háborúságoktól sújtottan tudták betölteni ezt a szerepet, a megcsonkult ország közepén az esztergomi érseki rezidencia és a nádor udvara (Lakompak, Sárvár,) szolgált mintául. A késő középkori királyi rezidencia lakáskultúráját Orosz Krisztina dolgozta fel legutóbb a visegrádi királyi palotáról szóló könyvében^[3].