1.3. Köznépi lakóterek

2.1.1        Köznépi lakóterek

A 15. századi magyarországi paraszti hajlékok már három helyiségből álltak. Nem sokkal korábban jelentek meg az építészeti szókincsben az egyes helyiségek megnevezései: pitvar (1300), pince (1336), kamra (1372), konyha (1395), szoba (1395). A középső, tűzhellyel ellátott konyha mellé a kívülfűtős kemencével füstmentessé tett lakószoba került, másik oldalán pedig idővel a megnövekedett termelékenységgel összefüggésben megszaporodott eszközök tárolására szolgáló kamra kapott helyet. Felmenő faluk anyagát a földrajzi környezet határozta meg. Erdővel jól ellátott vidéken az épületek boronafalúak voltak, máshol karóvázas tapasztott sövény, vagy sárfal szolgált tartószerkezetként. A parasztházakkal megegyező beosztású, de azok tulajdonosainál jobb módú kisnemesi és a papi, tanítói lakóházak épültek csak jellemzően kőből, vagy kőalapozásra emelt boronafallal ott is, ahol a falu lakója ezt nem engedhette meg magának. Az alsóőrsi 3 helyiséges kőház díszes kályhával rendelkezett. A csepelyi nemesi udvarház a pásztói tanítói lakhoz hasonlóan élszedett kőablakokkal büszkélkedhetett. A 15. században a konyhán kívül a lakószobában volt kemence, mégpedig a konyhából fűthetően. Ebben a században jelentek meg korszerűbb, kályhás (azaz égetett kályhacsempés) kemencék, melyek jobb hőleadást, azaz melegebb, kellemesebb lakóteret biztosítottak. Mivel Erdélyen kívül, ahol a gerendákból rótt boronafalon tűzveszélyességi okokból nem lehetett átdugni a kemence száját, a kemencéket már jellemzően a konyhából fűtötték, a korábbi időkhöz képest sokkal komfortosabb lakószobákat tudtak kialakítani.

Az országon belül a régészeti leletek alapján nem lehet még a 19. századi tájegységenkénti különbségeket, egyedi sajátosságokat kimutatni, csak két fő tendencia rajzolódik ki. A Dunántúlon az egymás melletti helyiségek külön-külön ajtóval a szabadból nyíltak, a Dunától keletre elterülő területek falusi házai és a dunántúli kisnemesi kúriák viszont egy bejáratúak voltak. A középső konyhából nyíltak jobbra és balra a szoba és kamra funkciójú helyiségek. Balassa M. Iván a 15. századi falusi házak régészeti leleteit tételesen sorra véve megállapítja, hogy a nemesi falusi építkezések táji tagolódástól függetlenek voltak[1], így úgy tűnik, az egy bejáratú megoldás a parasztházaknál legalább annyira mintakövetésből származik, mint az épület és a tüzelőberendezések funkcionális fejlődéséből. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy azok a területek, ahol ez elsőként megjelent (Alföld, Észak-kelet Magyarország) ebben az időben a termőföld jobb termőképessége miatt gazdagabb vidéknek is számítottak.

A falusi lakóházak a 16. század során kevés változáson mentek keresztül, a török elleni küzdelem, illetve a túlélés inkább visszafejlődést eredményezett. De lassan helyi jellegzetességek is megjelentek, Erdély délkeleti részén az ereszes háztípus, Észak-Magyarországon a pitvaros ház. 

A régészeti megfigyelések a lakóházak helyiségeinek számáról, tüzelőberendezésükről és funkciójukról tudnak csak megközelítő információt adni. Ahogy az épület falai is teljesen elpusztultak, a helyiségek berendezésének, bútorainak még nyoma sem maradt. Mégis, az alaprajzi méretekről, a bejáratról és a tüzelőberendezések helyéről többé-kevésbé egységes kép alakul ki, s ami talán még fontosabb, ez egyúttal utal a belső berendezés kötöttségeire is. A mintegy 100 évvel korábban, a 14. században letelepedett alföldi kunok házai 6×14-15 méteresek voltak. Nyársapátiban 5,5×6,8 méteres, kéthelyiséges lakóházat tártak fel. Mezőkovácsháza háromosztatú fonott falú lakóháza mindössze 4,5 m széles volt és 13,25 m hosszú. A falusi nemesi lakóházak méretükkel is kiemelkedtek. A dörgicsei papnak 7 méter, Csepelyen 8 m széles házat építettek. Az épület további szélesítésének természetesen a födémgerendák, illetve a szarufák hossza vetett gátat. A kutatók szerint a szobák méretei a késő középkor, azaz a 15. század vége óta nem sokat változtak, de tájanként különbözőségeket mutatnak az építőanyag és a fűtőberendezés függvényében.[2] Átlagosan 20 m² körüli alapterületűek voltak. A konyha mérete nagyobb változatosságot mutat, de rendszerint valamivel kisebb, mint a szoba. A harmadik, legkisebb helyiség az ekkor még rendszerint tároló funkciót betöltő kamra, mely fűtetlen, rövidebb helyiség lehetett. Az alaprajzi nyomokból ítélve az épületet még számos gazdasági helyiség egészítette ki, melyek hol az épülethez csatlakoztak, hol különállóan épültek fel, de ismertetésük nem tartozik a tárgyunkhoz.

A lakóhelyiség berendezéséről közvetlen adatunk nincsen. Sem leltárak, sem leírások nem maradtak fenn, így a bútorozásról csak közvetett bizonyítékaink lehetnek. A lakószobának tehát egy, többnyire a rövidebbik oldal sarkához közel nyíló ajtaja volt. A tüzelőberendezés e mellett, a konyhából fűthetően kapott helyet. Ettől természetesen voltak eltérések, Balassa M. Iván kimutatta[3], hogy egyedi jelenségnek tűnik egy negyed körcikk alakú kályha megléte a bejárattal szemközti, azaz külső falsarokban Sarvalyon. A parasztház ablakairól nincsen tudomásunk. A pásztói tanítói lakban négy kőkeretes ablak nyílt a külvilágra, ebből kettő a végfalon, egy-egy a két oldalfalon. Teljesen azonos elosztásúak az Alsóőrsi 15. századi kisnemesi kúria szobájának nyílásai. Valamivel később, a 17-18. század fordulóján épült gönci Huszita ház ablakkiosztása is megegyezik ezzel. Érdekesség, hogy a 18.-19.-századból ismert parasztházaknál a hátfal, azaz a szomszéd telke felé nem nyílt ablak. Mivel a fentebb említett késő középkori lakóházak valójában kisnemesi épületek, nem kizárható, hogy nagyobb telek tartozott hozzájuk, emiatt nyithattak ablakot három irányba is. „ A 15. századtól tudunk a felső társadalmi rétegek üvegezett ablakairól. A jobbágyházak ablakai azonban nagyjából a 18. századig többnyire vakok, azaz üvegezetlenek. A török hódoltság évszázadairól írja Takáts Sándor (1915–1917 III: 196), hogy a szegénység házainak ablaknyílása puszta, azaz üres vagy valamilyen maguk készítette szerkezet tölti ki. Az üveget vessző-, zsúpfonás, fatábla, papír, marhahólyag (lantorna) helyettesítette. (…) Az őrségi és göcseji boronaházak tolitui, elhúzható fatáblácskái 20–40 centis falnyílásokat takartak. Hasonló kicsi falapos tolóablakról számol be Szeder Fábián az észak-magyarországi Ipoly-völgyéből.” olvashatjuk a Magyar Néprajz anyagi kultúráról szóló kötetében[4]. Ezek az archaikus megoldások lehettek általánosak a 15.-17. század paraszti lakóépületekben, melyeket egészen a 18. század végéig használtak, tájegységenként eltérő időben átadva helyüket az üvegezett, nyitható szárnyú, keretes ablakoknak. 

A parasztházak padlója földes volt, csak a gazdagabb épületek, és azokon belül is a szoba padlója készült döngölt, tapasztott módon.

A szoba berendezéséről szólva Szabó Iván[5] az ágyak meglétét emeli ki, a felhozott bizonyítékok azonban nem meggyőzőek. 1431-ből származó leírásban ugyan Gannán a fegyveres összetűzésben a férfiakat, nőket és leányokat „a házakból ágyaikból meztelenül” kihúzták, azonban az ágy a fekhelyet jelölte, nem magát a bútordarabot[6]. S a bölcsők használatának említése sem bizonyítja a felnőtt emberek ágybútor használatát. A valóban bútor jelentésű nyoszolya írott emlékekben, pereskedésekről és hatalmaskodásokról szóló írásokban nem is fordul elő. Árpád-kori jobbágyházakban Csilléry Klára szerint már kimutatható a földbe vert lábú ágy használata[7], de a 15.-17. századra datált parasztházak feltárásainak dokumentációjában sem körbefutó padkákat, sem földbe vert karólábak nyomait nem mutatták ki a régészek. Nagyobb részt a puszta földön, földre vetet gyékényen vagy sásszőnyegen, a kemence padkáján aludhattak. A többnyire három osztatú lakóházban és a hozzá, vagy mellé épült gazdasági épületekben sokszor igen sok személy – egy 1526-os feljegyzés szerint átlag 8 fő - lakott, de nem ritkák a 12-16 fős háztartások sem. Ennyi ember aligha aludhatott mai értelemben vett ágyakon egy alig 20m²-es helyiségben.

A lakószobában egyedül a tüzelőberendezésnek tudjuk kimutatni a helyét. Legkorábban a 18. század végéről származó lakószoba berendezések azonban a lakótér kötöttségéről tanúskodnak, és nincs okunk feltételezni, hogy ez a korábbi századokban nem lett volna meg. Bár ekkorra már a ma ismert tájegységenkénti eltéréseket lehet kimutatni a szobaberendezésben, azok együtt járnak a különböző kemencék és kályhák változatosságával. A hagyományos berendezésű parasztszobákban két eltérő funkciójú tér állapítható meg. A belső az asztal és az ágy helye, az ajtóhoz közelebb eső térben a tűzhely és a munka kapott helyet.  Mint fentebb vázoltam, valószínű, hogy ágyszerű bútor a parasztházban nem lehetett még általános, de az ágynemű (szalma, gyékény) esetleg egyszerű „ágyfa” váz, melyre az ágyneműt terítették, és maga az alvás fontos dolog volt. A későbbi ágy, és a köré kerített hiedelmek, szokások, díszítés mind ezt támasztja alá. Megjegyzendő, hogy míg a nemesi világban a rang, gazdagság jelzésére a lakberendezésben az étkezés helyét díszítő pohárszékre kirakott ötvöstárgyak mennyisége volt alkalmas, a paraszti hajlékokban ugyanezt a vászonneműk, az abroszok és ágyneműk mennyisége, és „közszemlére” kitétele jelentette.

A belső, alvást és étkezést magába foglaló tér volt a szoba kultikus tere is. A későbbi, 18-19. századi szobákban itt kapnak helyet az írott forrásokban gyakran említett ládák (kisebb ládák) és szekrények (nagyobb, ácsolt ládák, illetve rekeszek) is. De sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk, hogy a leírásokból ismert ládák vajon itt, vagy esetleg az épület másik helyiségében, a kamrában kaptak-e helyet. Jóval kevesebbszer kerül említés az asztalokról. Úgy tűnik, csak a módosabb parasztgazdáknak „tellett” rá, legalább is vélhetően nem vették asztal számba azokat a cöveklábú, alacsony, székszerű alkalmatosságokat, melyeket még sokáig asztalszék néven használtak a hajlékokban. A hatalmaskodásokról tudósító perek és leírások csak az értékes, és nehezen pótolható darabokat vették számba, így fordulhat elő, hogy mezővárosok, városok „asztalosai”, „asztalgyártói” által készített, mesterségbeli tudást igénylő un. bölcsős asztal, vagy rokona a fiókos, deszkalábú asztal, a szintén nagyobb értéket képviselő ládák és a míves ágyneműk kerülhettek megörökítésre. A korban elterjedt és igen gyakori bakos asztaltípus paraszti használata meglehetősen valószínűtlen. Ezek az elbontható, asztalbakból és asztallapból álló asztalok a főúri épületegyüttesek lakomatermeiben fordultak elő inkább.  Az ülőbútorok – vélhetően egyszerű, cöveklábú padok -, a ruhatartó rudak, az egyszerű fogasok könnyen pótolhatóak voltak, akár a parasztgazda számára is. Ezzel el is jutottunk a kérdéshez, hogy a paraszti bútort ki készíthette. A ládák, szekrények és asztalok (továbbá nyoszolyák) elkészítéséhez már nem elegendő a gazda fafaragó tudása és szerszámkészlete. Amit tud, elkészít maga. Néhány késsel, fejszével elegyengetett fadarabból egyszerűbb csapolással, vagy kötözéssel elő lehet állítani a szalmával vagy gyékénnyel bekötött ágy lécvázát, a padot, széket. Az ácsolt bútor már szakember keze alá termett. Viszont fel kell hívjam a figyelmet, hogy a ládák gyakori említését nem feltétlenül magyarázza azok értékes volta. Igen sokszor a ládákban tartott értékek miatt kerül bele a leírásokba, de ez még nem jelenti azt, hogy gyalult deszkákból csapolással összeépített, festett darabokra kellene gondolnunk. A ládáknak elsősorban a benne tárolt értékeket kellett megvédeni (szinte minden esetben a láda széttörésével, feltörésével jutottak tartalmukhoz a hatalmaskodók – azaz zárhatóak voltak). A szállíthatóság a parasztembereknél kevésbé volt fontos, viszont a nedvesség elleni védelem annál inkább.

A tárolás legegyszerűbb módja a falba vert szeg volt, de akaszthatták a mennyezet gerendáira lógatott rudakra is a ruhájukat. Mindkét megoldásra csak a polgári lakásbelsőket ábrázoló festmények alapján következtethetünk.