Válasz Tildi Béla belsőépítész, egyetemi docens bírálatára
Tisztelt Tildi Béla!
Szeretném megköszönni a figyelmes és értő olvasását. Külön örömömre szolgált, hogy opponenciájában pontosította, tovább értelmezte mondandómat, világosabbá téve mindannyiunk számára az asztalos és ács szerkezetek közötti különbségeket, az alkalmazásuknak életmódból és egyúttal a fa élő anyagként való viselkedéséből eredő meghatározhatóságát.
Míg Európában a viszonylagos béke idejében a technikatörténeti fejlődés számos kimagasló eredménye született meg, nálunk a szinte folyamatos hadiállapot miatt jobbára csak a végvári harcoktól távolabb eső területeken lehet megközelítő fejlődésről beszélni, a könnyebben pusztuló tárgyakban való vagyonfelhalmozás kisebb jelentőséggel bírt. Ez kihatott a bútorkészítés technikai fejlettségére is, így a 15. században Franciaországban, Itáliában közismert keretbetétes szerkezet használata nálunk mindennapi gyakorlatként a bútorkészítés területén csak a 17. század végén, a barokk térhódításával terjed el.
A fűrészmalmok megjelenése úgy tűnik a bútorkészítésre nem gyakorolt akkora hatást, mint ahogy azt a korábbi művekben állították. (pl. Csilléry Klára, Vadászi Erzsébet – kiknek munkáját egyébiránt igen nagyra becsülöm.) A fűrészmalmok elsősorban az épületdeszka igényt elégítették ki, a bútorgyártás tömegesen csak jóval később használta ki ezt a lehetőséget. A rönkfát feltehetőleg maguk az asztalosok fűrészelték kézzel, hiszen a 17. század elejétől fellelhető asztalos limitációkban[1] a bútorok árai mellett a fenyő, tölgy és hársfa deszka árát is megszabták. A hasított nyersanyag használatának gyakorlatát további kutatás tisztázhatja, erre a megmaradt bútorok szálirányának vizsgálatával lehet majd választ adni. Bár nehezíti a vizsgálatot, hogy jobbára a legnívósabb darabok maradtak fenn a tárgyalt korszakból, így ezek értékelésénél ezt is figyelembe kell venni.
Opponenciájában bírálta a szekrények kialakulására vonatkozó megállapításomat. Valóban értelmezhető úgy, hogy egy kategórikus kijelentést hasonlóan félreérthető, kategórikus kijelentéssel helyettesítettem. Részben csak a szavak jelentésének változó értelmezéséről van szó: a 20.-21. század embere szekrénynek a magas, elölről ajtóval nyitható polcos vagy akasztós bútortípust érti. A láda szó hallatán pedig a felülről nyitható, dobozszerű szegelt vagy fogazott, azaz négy vízszintesen futó szálirányú deszkából összeépített tárgyra gondol. Ezzel szemben a vizsgált korban a „szekrény” alatt terménytárolásra szolgáló felülről nyitható, nagyméretű ládát érthettek (ld. disszertáció 42. old.). A kérdéses bútordarab közkeletű elnevezése viszont az „almárium” volt, s úgy tűnik (ld. 2. számú melléklet Szekrények címszavát), Magyarországon ezek korai változatai legtöbb esetben falfülkébe állított darabok voltak (még a 17. századi inventáriumok is megemlítik, hogy többnyire falban, azaz falfülkében álltak!). A mai értelemben vett reneszánsz szekrények szerkezeti szempontból ezekhez kapcsolhatók. Megjegyzendő, hogy ezzel szemben, az adott korban a Kárpát-medencében készített ládák mind a vályúládák, az ácsolt ládák, illetve a fecskefarkas kötéssel készített lábazatos ládák típusába tartoznak. (Az idézett szepesszombati Mária oltárképen látható elölről és oldalról is nyíló szekrényke ábrázolása annyira sematikus, hogy nem állapítható meg ez alapján a szerkesztésmódja.) Ezek egyike sem lehetett „őse” a már ismertetett szekrényeknek/almáriumoknak. Az elölről ajtóval nyíló ládák (alacsony dobozszekrények) típusával csak festményeken, többnyire író-olvasóasztal funkcióban találkozunk. Egyetlen a magyar bútorművességgel rokon területről származó példányát a csehországi Breznice várának 1558-as könyvtárszobájában fedeztem fel. A félreértést talán az is okozza, hogy a térben álló, hordozható almáriumoknak oldalára ugyanúgy szereltek a hordozást megkönnyítő fogantyúkat, mint a ládákra, és valóban, emeletenként különálló darabokból is álltak (Pozsonyi Történeti Múzeum reneszánsz négyajtós szekrénye, sárospataki reneszánsz négyajtós szekrény). Ugyanakkor ezek mind későbbi készítésűek, mint a falfülkében álló, ugyancsak négy illetve hatajtós, de egy darabból álló oldal és hátfallal készült gótikus könyvesszekrények.
Tehát, ha kijelentjük, hogy a szekrény őse a láda, ezt csak abban az értelemben tekinthetjük helyesnek, ha a „láda” szerkezetére is utalunk, így tehát igaz, hogy a két láda egymásra helyezéséből való eredeztetést nem minden esetben lehet kizárni. A kérdéses tétel tehát a javasolt kiegészítésekkel válik helyessé, de továbbra is szükségesnek tartom a korábban sok helyen félreérthetően megfogalmazott kijelentés tisztázását.
Végül szeretném megköszönni a bírálata végén leírt gondolatait, melyek számomra további kutatásra nézve is megszívlelendő felvetéseket adtak. A késő középkori polgári enteriőrök asztalos és enteriőr nézőpontú vizsgálata továbblépésre ad lehetőséget a jól feltárt és publikált építészeti emlékanyagok és írott források alapján. Továbbá szeretném megköszönni, hogy felhívta figyelmemet a Wasa-hajó anyagára is, melynek vizsgálata további érdekes adalékokkal szolgálhat a későbbiekben.
Breznice, vár, könyvtárszoba 1558. Szekrény és olvasóasztal.
Bízom benne, hogy a fenti kiegészítésekkel és javításokkal, valamint az elkészült munkáim bemutatásával együtt, mely a honlapomon is megtekinthető, az értekezés elfogadható. Kérem, az opponensi véleményre adott válaszom elfogadását!
Budapest, 2012. május 3.
Lukács Zsófia
Építész tervezőművész