Új egyensúlyt a műemlékvédelemben!

Most olvastam az Indexen: a többszöri tevékenységi kör csonkítás után végleg felszámolják a KÖH (Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt). A Hivatal szellemi elődje (talán jogelődje is, ezt nem tudom) az 1881-ben létrehozott Műemlékek Országos Bizottsága volt, melyet az az évben megalkotott műemlékek védelméről szóló törvény alapján jött létre. Hivatása a műemlékek felkutatása, nyilvántartása volt. Feladatköre később (1929-ben) kibővült a régészeti értékek nyilvántartásba vételével is. 1949-ben az akkori viszonyok között hasznosabbnak ítélték a frissen államosított múzeumok ügyét összekötni a műemlékekkel egy intézményen belül, így megalakult a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (MMOK),feladata immár a hatósági ügyek intézése is volt. De igazából az elméleti munka megindítása volt jelentős. Elvi kérdéseket tisztáztak és vitattak meg, kategorizálták a műemlékeket., már nemcsak az épületet, hanem a környezetét is védték, nemcsak épület, hanem épület együttes is védhetővé vált. A háború utáni helyreállítások fellendülésével párhuzamosan új intézményt hoztak létre, a sok-sok éven át fennálló Országos Műemlékvédelmi Felügyelőséget (OMF), mely a mindmáig létező intézményi rendszert valósította meg: szakmai felügyelet, a hatósági teendők és a gyakorlati műemlékvédelmi munkák (kutatás, tervezés, kivitelezés, helyreállítás, restaurálás, stb.). 

Sajnos az elmúlt évek ezt a rendszert kezdték ki.

Hiszen a műemlék olyan (általában) épület, mely önmaga anyagán kívül többlet értéket hordoz, melynek megismerése és megőrzése - akár romos állapotban is, de tanulsággal szolgál az utódok nemzedékeinek. Hiszen köthető egy-egy történelmi jelentőségű eseményhez, vagy személyhez, lehet a szépsége miatt jelentős, de egy-egy kor vagy népcsoport mindennapi életéről is tudósíthat, ha elpusztulna, mindannyian szegényebbek lennénk. Ezért kell védeni őket. Hogy mitől? Elsősorban a pusztulástól, mely lehet szándékos rongálás, de jó szándékú, ámde tudatlan pusztítás is. Mint a moncsicsivá átfestett Krisztus nkép. https://www.reposzt.hu/blog/jakab-k%C3%B6ves-gyop%C3%A1rka/2012-08-27/moncsicsi

Az OMF, később OMVH majd KÖH ezt a szerepet volt hivatva betölteni. Hatósági jogosultságánál fogva hatékonyan meg tudta akadályozni a túlkapásokat, a helyi érdekeket, ugyanakkor tény, hogy egyre inkább a "fejlődés" gátjává is vált. Amíg a műemlékek helyreállítása, állagvédelme, hasznosítása döntő többségében állami pénzből, állami szerepvállalással valósult meg, addig működött a rendszer. A piacgazdaságba kilépve állami feladat helyett piaci szereplők kezébe került a műemlékek sorsa. Önkormányzatok, múzeumok keresik a lehetőséget, hogy rentábilissá tegyék a műemlékek igencsak költséges fenntartását, sok esetben a pusztulástól való megmentésüket. Ehhez vállalkozó kedvű magánbefektetőket vagy pályázati pénzkereteket igyekeznek megnyerni. Mindkettőhöz komoly üzleti tervek, azaz megtérülés szükséges. Ez azt is jelenti, hogy (a körülményekhez képest) minél kevesebb befektetéssel használható, látványos végeredményt kell produkálni. Így míg korábban maradéktalanul a műemlékvédelem elvei érvényesülhettek (legfeljebb a rendelkezésre álló pénz szabott határt), most a megrendelői igényeket is ki kell elégíteni. Érthető példával élve: míg korábban a falak védelme érdekében könnyen eltekintettek a világítás bevezetésétől, a fűtés komfortos kialakításától, ma már ezt nem lehet megtenni egy hotellé alakított kastélyban, vagy a látogatók számának növekedését a díszkivilágítástól váró vár esetében, ahol ráadásul nyaranta színvonalas színielőadásokat is szeretnének tartani - természetesen megfelelő hangosítás és színpadtechnika mellett. 

Egyszóval a műemlékvédelem sokszor önmaga gátja lett. Az elméleti megfontolásokra épülő intézményi gyakorlat éppen a műemlékek védelmének megvalósítóit akadályozták. Az a jó, ha egy épületnek gazdája van, ha használják. Akkor él. Ám valóban veszélyes, ha ezt nem a megfelelő szakmai szinten, esetleg rövidtávú, 5-10 éves megtérülési időszakra vetítve végzik. Ha a befektetők ezt átlátják, nyert ügyünk van, a műemlék a lehető legkisebb károkat fogják elszenvedni, de megmaradnak, megőrződnek, új életet kezdhetnek. Ha nem, akkor baj van. Lebontják a statikailag bizonytalan falakat, és "visszaépítik" (így korrekt és biztonságos, csak éppen a lényeg veszik el), új "régit" is álmodhatnak a falak közé - ezzel meghamisítva a tudományt, történelmet, de egy jó üzletnek ígérkező parkolóház érdekében akár el is bonthatnak teljes épületeket. De a másik oldalnak is tanulnia kellene. Sajnos a korábbi évtizedek helyreállításai nem állják meg a helyüket a mai világban. Nem lehet csak a romokat konzerválni, a falakat védeni, valahol meg kell találni a műemlék érdeke és a befektetői érdek közötti egyensúlyt. A KÖH-ben dolgozó munkatársaknak, a tervezőknek, a tervtanácsoknak, az egész intézményrendszerben részt vevőknek felül kellett volna bírálni a korábbi években kialakult elméleteket, nem szabadott volna mereven ragaszkodni hozzá. Ha ez már korábban így lett volna, nem mérgesedett volna el a helyzet, nem kívánnák a korábbi intézményrendszert teljes egészében eltörölni. Több mint tíz éve, hogy piaci alapúvá nyilvánítva a műemléki tervezés és kivitelezés gyakorlatát, annak korábbi intézményeit, nagy tudású szakember gárdáját módszeresen ellehetetlenítették. Pedig ehhez akár tetszik akár nem, speciális ismeretek, az öregek tudását a tapasztalatok alapján minduntalan finomítgató gyakorlat (építész, restaurátor és kivitelezői műhelyek, melyek egyben a következő nemzedék iskolái is egyben), és nagy-nagy tapasztalat kell. A jelenlegi gyakorlat az, hogy bármilyen építésztudással lehet műemléki tervezést folytatni - ez sokaknak nem sikerül, némelyeknek igen. A műemléki kivitelezés során a pénz sokkal jobban számít, mint a tapasztalat, a gyakorlat. Szerencsére sokaknak kihívás és áldozatos munka műemlékeken dolgozni és gyakran erőn felül  is teljesítenek, de sokszor megjelennek a nem törődöm "jó lesz az úgy is" hozzáállású kivitelezők is. Ősszegezve, a mostani helyzet összességében nem a műemlékeknek kedvez.

Most az elméleti intézménnyel is hasonló történik. Csak át ne essünk a ló túloldalára. A túlzottnak bizonyuló szabályozás helyett nehogy a teljes kontrollálatlanság lépjen fel. Nehogy egyes befektetői érdekek szabják meg kizárólag egy-egy több száz évig fennmaradt épületmaradvány végső sorsát. Nehogy egy tragédia kelljen ahhoz, hogy az új szabályozás kialakuljon, nehogy egy középkori templom tűnjön el végleg a föld színéről, hogy ráébredjünk a helyes útra. Kívánom, hogy egy új egyensúly jöjjön létre minél hamarabb, és ehhez mindkét (három, négy) részről az önkorlátozás képessége és a megegyezés szándéka kell. Hogy valóban a műemlékeket védjük meg, ne az elméleteket, presztízst vagy anyagi érdekeket!