A jelen építészete a múlt emlékein
/A Buda melletti Kánai apátság műemléki helyreállítása kapcsán/
Szakdolgozat
Lukács Zsófia
1998
ELŐLJÁRÓBAN
1989-ben figyelt fel az akkoriban ébredező helyi műemlékvédő mozgalom a XI. századi eredetű de tragikus állapotban levő középkori templom és a hozzá tartozó kolostorépület maradványaira. A templom ma a XI. kerület Kamaraerdő-Kőérberek területén helyezkedik el.
A kora középkorban a templom a mellette lévő Kána nevű falu, és talán több más közeli település (Torbágy, Kocsola, Nevegy, Örs, Sasad) plébániája lehetett. 1150 tájától családi monostorként sokáig a bencéseket szolgálta, majd túlélve néhány tatárdúlást, tűzvészt, valamikor a török bejövetelekor néptelenedett el. Sokáig elhagyott kolostorromként a korabeli térképek is jelölik. A múlt század végén a terület lassan fejlődésnek indult, nyaraló övezetté vált. Ekkor egy bizonyos Wenner János budaörsi gazda vette meg a területet, és „jó” gazdasági érzékkel megáldva bontani kezdte az épületet. A szabályosra faragott kváder köveket, de még az alapokról kikerült görgeteg köveket is, a vasútnak és más építkezéseknek adta el.
Ekkor figyelt fel rá a műemlékvédelem néhány szakembere, akik kivonultak és kutató feltárásokat végeztek. Erről az 1889-es Archeológiai Értesítőben számoltak be részletesen. Feltérképezték a romot, és kiástak egy középkori sírt. A sírba befalazva egy középkori oszlopfőt és egy szobortöredékét találtak, amelyről ugyan említést tesznek, de azóta helyük ismeretlen. A Nemzeti Múzeum megpróbálta kihallgatni a fent nevezett Wenner János gazdát, hogy hova is kerülhettek a kolostor kövei, de ő mindent letagadott. Sőt mikor megtudta, milyen történelmi érték került birtokába, olyan magasra srófolta az árat, hogy így a megvétel gyakorlatilag meghiúsult. Mindenesetre a további bontást megtiltották, és a területet védelem alá helyezték.
Sokáig ismét csendesség volt a kolostor ügyében. 1909-ben kissé felélénkült az érdeklődés, mikor egy budafoki tanár - bizonyos Michalik Sándor műkedvelő helytörténész - tévesen azonosította a Szent Gellért legendában szereplő Szent Szabina templommal. Ennek kapcsán lelkes polgárok társaságot és gyűjtést szerveztek a kolostor feltárására. Dr. Szunyogh Xavér bencés rendű tanár a rom megóvására egy kézenfekvő ötlettel állt elő: építsenek fölé ismét templomot és konviktust. Ez azonban nem itt, hanem a szemben lévő Péter-hegyen valósult meg.
A két világháború azonban minden kezdeményezést, építő szándékot elsöpört. A kolostor ügye az 1970-es években került ismét terítékre , a környék hétvégi telkekkel való beépülése nyomán. Míg eddig a szakemberek erejét más nagyobb jelentőségű emlékek rekonstrukciója kötötte le, lassan halaszthatatlanná vált a feltárás elvégzése, melyet 1981-től 1989-ig végzett H. Gyürky Katalin régész.
Ennek keretében feltárták a templom és a kolostor falait, alapfalait. Néhány kutatóárokkal meghatározták az Árpádkori templomhoz tartozó temető kiterjedését, részletesen feltérképezték a templom területét, a kolostor keleti szárnyának északi részében található refektóriumot és káptalantermet. Nem készült azonban az egész területre kiterjedő részletes feltárás, továbbá az oklevelekben közvetetten említett Kána nevű falu területét sem sikerült megkutatni (mely a kolostortól déli-délnyugati irányban kb. 200 méterre világos foltként rajzolódik ki a légi felvételeken).
A közel tíz évig tartó régészeti feltárás alapján tisztázódott az épületegyüttes építéstörténete, melyet Gyürky Katalin oklevéltári kutatásai is kiegészítettek és megerősítettek. Mindezeket igen részletesen összegyűjtötte és 1996-ban könyv alakban kiadta.
A romok konzerválása nem történt meg.
A régészeti feltárás 1989-es befejezését követően a terület lassan további pusztulásnak indult, melyet immár nem védett óvóan a rárakódott földréteg.
A kutatóárkok betemetetlenek maradtak, a templommal egyidőben épült, hazánkban egyedülálló kora középkori kváderköves lakó-gazdasági épület épen megmaradt pincéjét nyaranta csövesek használják, akik a templom köveit festékszóróval firkálják pirosra.
A kerületben néhány éve polgári kezdeményezés indult a környéken lévő építészeti és városképi jelentőségű emlékek felkutatására, dokumentálására és megőrzésére. Többek között, most a kerület egyetlen középkori emlékét szeretnék megvédeni a pusztulástól, ha másképp nem lehet hát vastag földréteg alá temetve azt.
Sürgető feladat végleges megoldást találni a megvédésére. Az általam készített fotókon is látható - összehasonlítva a feltáráskor készültekkel - hogy a templom karzatának északi falpillére mellett a feltáráskor még meglévő öt sor kváderkő már hiányzik, a többi mellette lehullva törötten fekszik, összefirkálva, megcsonkítva. Rendelkezik viszont egy csodálatos adottsággal, a gyönyörű panorámával észak felé, rá a városra.
Alábbi dolgozatomban annak próbáltam meg utánajárni, hogy hazánkban és az európai kultúrkörben (amihez tartozunk) hogyan oldottak meg hasonló feladatokat. Nem törekedtem teljességre, hiszen nem vehettem számba az elmúlt ötven év minden alkotását, inkább azokat kerestem meg, melyek számomra iránymutatóak lehetnek. Alapvetően fontosnak tartottam a tervezésben a régi épület történetének ismeretét, az egymást követő korok tevékenységének megértését, hogy így bekapcsolódhassak egy folyamatba, - az épület életének folyamatába - hogy ne konzerválni, hanem élővé tudjam varázsolni azt.
A KÁNAI APÁTSÁG ÉPÍTÉSTÖRTÉNETE
Az épületegyüttes történetének kezdete a XI. században, István király templom építettő rendeletének idejében gyökerezik. Ekkor építették az akkor még környezetéből jobban kiemelkedő dombra az egyhajós, félköríves szentélyzáródású , nyugati karzatos kisméretű kőtemplomot, melynek teljes hossza mindössze 18,35 méter volt. Építésének idejét a körülötte talált nagykiterjedésű temető határozhatja meg. A XI században még nem volt szokás a templom köré temetkezni, csak Szent Lászlónak, a szabolcsi zsinaton 1092-ben hozott törvénye rendelte ezt el, és Kelemen 1099. Évi törvénye erősítette meg.
I. periódus
Az első templom tehát a XI. század utolsó éveiben épülhetett fel, ezt a faragványok stílusa is igazolja. E korszakból egy oszlop lábazatnak fonatos díszítésű töredéke maradt meg. A templom északi oldalán meredek lejtő indul, de a déli oldalán csak enyhén lejtett, a feltételezhető falu felé. Ezen a területen helyezkedett el a temető, ahonnan sok, kevés melléklettel ellátott sír került elő. Ezek a sírok kis szabályos hasábokra faragott puha mészkőkockákkal lettek kibélelve. A követ helyben faraghatták és az ebből keletkezett kőpor két-három cm vastagon a felszínen jól látható vonalat képezve szétterült, mely a későbbi korokban épült épületek kormeghatározásában nélkülözhetetlen szerepet játszik. A temető déli szélén túl, a lejtő alján ekkor egy kis négyszer hat méteres kőépület állt, melynek káderekkel burkolt boltozatos pincéje jó állapotban maradt meg. A feltáró régész nem tudta megállapítani eredeti funkcióját, de valószínű, hogy magas színvonalú építőtechnikája gazdagabb világi épületre utal.
II. periódus
A templom és a temetője mellé feltehetően 1148 és 58 között építette Apa ispán, horvát bán családi monostorát. Ez abban az időben igen gyakori volt, követve a királyi példamutatást. Apa bán II Géza királynak volt kedves embere ( „Apud regem gratiosissimus”). Közvetlenül az alapításról szóló oklevél nem maradt fenn, csak XIII. századi okiratokból következtethetünk a nevére. Hogy melyik rendhez tartozott a monostor, sehol nem említik, de feltehetően a bencések kaphatták meg, noha ebben az időben, a premontreiek terjeszkedése éppen a magánalapítású monostoroknál játszott jelentős szerepet. A pannonhalmi rendtörténet azonban sajátjának tartja számon, mint eltűnt, elveszett monostorát. A helykiválasztás is - hegytetőn magányosan épült - erre utal, továbbá az elnevezés is : apátság és nem prépostság.
A szerzetesi közösség 1450-ig biztosan működött, csak ekkortól emlegetik apát helyett a budai Nagyboldogasszony templom plébánosát kommendátoraként. A templomot természetesen a szerzetesi életmódra alkalmassá kellett tenni. Nagy, kb. 30-szor 30 méteres kolostorépületet, és a templom háromhajós toronypáros kialakítását tervezték. Ebből először a templom szentélyéhez kapcsolódva épült meg a mindössze 19 méter hosszú szárny, mely alul a négyzetes káptalantermet, és egy nagyobb helyiséget, a refektóriumot foglalta magában. Ez utóbbit hypocaustummal fűtötték, melynek legalsó része ránk maradt. Padlószintjét a temploméhoz igazították, s bár a terep kissé lejtett ez még nem okozott nagyobb gondot, mivel az épület még viszonylag rövid volt. Szinte biztos, hogy emelettel is rendelkezett, ahol a hálóhelyiségek lehettek.
A kolostor építésével párhuzamosan a templom bővítését is megkezdték. Elbontották a nyugati homlokzatot, és a karzatot, helyére új, vastagabb falakat, eltérő stílusú faragványokkal díszített, de azonos helyzetű és méretű karzatot építettek. Ezt a periódust több ránk maradt kő is képviseli: a helyén maradt északi karzat falpillér lábazata, két egyszerűen megmunkált vállkő, egy félbetört kisméretű kocka oszlopfejezet, és a hozzátartozó oszloptöredékek, melyek feltehetően a toronypár ablakaihoz tartozhattak. Előkerült egy hasonló stílusú konzol is, mely a karzat sík vagy boltozott födémét tarthatta. A faragványok a XII. század második felére datálhatóak, igen egyszerű kialakításúak. Biztosan megépült az északi torony, melyben csigalépcső vezetett fel a karzatra. Bejárata a templomtérből nyílik. Hogy a déli templomtorony megépült-e és csak később pusztult el teljesen, nem tudjuk. Az építkezés itt megakadt, valószínűleg az alapító Apa bán halála miatt (1158-ban). Sírja az oltárhely előtt feltárt gödörben lehetett. Ekkor még állt a templom északi oldala mellett egy kis épület, valószínűleg a sekrestye.
III. periódus
Az oklevelek és a régészeti leletek szerint a XIII. sz. közepe táján ismét felélénkültek az építkezések. A környező birtokokat bérbe adták szőlőművelésre, és egyúttal új, nagyobb gazdasági épületet emeltek a régi kis pincés épület elbontásával. Nem sokkal később tovább folytatták a kolostor építését a nyugati, a déli, majd a keleti szárny befejezésével. Ebből az építkezésből ismerjük az alapfalakat, de a későbbi átépítések és bontások miatt több nem maradt ránk.
Ahhoz, hogy a keleti szárnyon a lejtésből adódó nagyobb szintkülönbséget áthidalhassák, az eredeti padlószintet le kellett süllyeszteni , de ehhez le kellett bontani a hipocaustum boltozatát is. Szerepét új szemes kályha vette át.
A templomhoz egy új félköríves záródású oldalkápolnát építettek, de ez nem azonos az eredetileg tervezett szerzetesi templom mellékhajójával. Ebből a korból egy leveles faragással díszített konzol és egy hozzá illő kapubélletet díszítő féloszlop fejezet került elő. Mivel a templom ekkorra már megépült, valószínű hogy ez a kolostorépület káptalantermébe vagy refektóriumába vezető díszes kapuhoz tartozhatott. A nagy kolostor építését a XIV sz. elején fejezték be.
IV. periódus
A káptalanteremből hat darab kővel kifalazott sír és csontváz is előkerült, mely valószínűleg az apátoké volt. A nyugati épületszárnyban három, a keletiben négy helységet találtak, de a déli épületszárnyról jóformán csak a létezését bizonyíthatjuk, mert még a késő középkorban elbontották. Ekkor - valószínűleg egy nagy tűzvész után melynek nyomait több helyen is felfedezhetjük - az egész épületegyüttest szinte az alapoktól kellett újjá építeni. Ekkor bontották le a déli szárnyat és építették meg a keleti és nyugati szárny ma látható felmenő falait. Ez alkalommal az épületen kívül, és belül is újabb feltöltéssel emelték meg a szinteket. Valószínű, hogy inkább majorságnak használták már, mivel ekkor apát helyet kommendátort emlegetnek az oklevelek.
Nem találták meg a nyomát az egyébként elmaradhatatlan kerengőnek. Talán a viszonylag nagy lejtés (30 m távolságon 1,8 m) tette lehetetlenné hagyományos megépítését, valószínűbb hogy inkább fából épült meg, de ezt bizonyítani nem tudták.
A falazás technikája többé kevésbé mindenhol azonos szépen összecsiszolt kváder falazat, melyet oltott mésszel leöntött törmelék kövekkel töltöttek ki. A megmunkálás finomsága eltérő a különböző korokban. A kis kőépület pincéje gyönyörű hófehér, teljesen összecsiszolt kövekkel lett burkolva. A XIV. sz.-i részek kissé durvább nagyméretű erősebben fugázott kövekből épült, a XVI. sz.-i újjáépítésre ismét kisebb, világosabb csiszolt felület a jellemző.
A hódoltság idejéről egyáltalán nem maradt fent lelet, feltételezhető hogy ekkor néptelenedhetett el a kolostor, és indulhatott pusztulásnak. A mintegy fél évezredes működés nyomait magán őrző ránk maradt néhány kő igen színesen és érzékletesen tárja elénk a benne élt emberek világát.
|
|
|
|
A KOLOSTOR ALAPRAJZÁNAK VIZSGÁLATAMikor végigolvastam H. Gyürky Katalin pontos, minden részletre kiterjedő leírását az általa feltárt kánai kolostorromról, több kérdés ötlött fel bennem. Elemzése a régész szempontjából kimerítő, de úgy érzem további részleteket is megtudhatunk, ha építész szemmel vizsgáljuk az épületet. Bár a templomnak csak az alapfalai maradtak meg, ebből mégis több mindenre következtethetünk.
A templom hosszúsága 18,35 m, szélessége az északi kápolnával együtt 11 m, kápolna nélkül 8 m. Kelet-nyugati tengelye négy és fél fokkal észak felé eltér. Az alapfalak eredeti vastagsága 130 cm körül mozog, az észak felé megmaradt falszakasz ezen kb. 80 cm vastag. A templomteret a szentély előtti szakaszon tagoló falpillérek alapfalai 65 cm-re nyúlnak be a térbe, az alapfalakon nyugvó pillérlábazat a faltól 55 cm szélességű lehetett. Maga a falpillér ennél kevesebb. Kifelé valamivel rövidebben ugyanez megismétlődik, de még mindig több semmint hogy egyszerű lizéniának vélhessük. Valószínű hogy valamilyen, a falakra oldal irányba is ható terhet vettek fel. Hevederívek között feszülő dongaboltozatról vagy keresztboltozatról lehet szó. Az említett rész előtti szakaszon síkmennyezet vagy nyitott fedélszék lehetett, mert a fal vastagsága nem teszi lehetővé a más irányú teher felvételét. A gerendák az északi és déli falra támaszkodtak, melyre a sárgerendákon keresztül a függőleges terhet átadták, és összeépülve a fedélszékkel egyúttal a falakat is összefogták, stabil szerkezetet alkotva.
További figyelemre méltó adalékokat kapunk a régi építőmesterek elképzeléseiről, ha a geometria módszerével vizsgáljuk az alaprajzot. Mint azt Villard d’ Hounecourt vázlatkönyve is bizonyítja, a középkori építés alapja a geometria volt. Egy alapegységet használtak, s ebből mértani szerkesztéssel határozták meg az alapfalak helyét, méretét, az építészeti tagozatok arányát. A kis részletek és a nagy alaprajzi méretek egy rendszert alkottak, egymással szoros mértani összefüggésben voltak. Kíváncsi voltam, vajon igaz lehet-e ez a mi XI. sz. végén épült kis falusi templomunkra. Hasonló elemzéseket végeztek Vértesszentkereszten és Csarodán is, így nem tűnt alaptalannak a feltételezés.
A templomból fennmaradt a déli torony sarkának kivételével az alapfalazás, az északi torony és környékének kb. másfél méter magasságig megépült falazata. Az északi falnak mintegy 4,6 m hosszon ismerjük a vastagságát, a karzat északi falpillér és oszloplábazatát, a nyugati kapu egyik rézsűjét. A templomtérben kb. 55 cm magasságban a fal tövébe kő ülőpadkát építettek. Habarcslenyomatban megmaradt a második építési periódushoz tartozó nyugati kapu külső és belső rézsűje, s ebből következtethetünk a kapu eredeti szélességére, mely 1,1 méter lehetett. A rézsű belül 1,6 méternyire kívül 1,85 méternyire nyílt szét. Északra tőle a belső falon ülőfülke maradványai látszanak. Ismerjük továbbá a templom kelet-nyugati irányú tengelyét, melyből következtethetünk a déli fal és a karzatot tartó két oszlop megközelítően pontos helyére, valamint a bejárat szélességére. Ez adatok alapján már be tudjuk rajzolni a falak körvonalát.
Amennyiben igaz a feltevésem, a szerkesztés alapegységének egy közel négyzetes, de mindenképpen két merőleges szimmetriatengelyű geometriai alap formának kellett lennie. Ezt a karzat és az első falpillér pár közti térben vélem felfedezni. Az alapegység egy kb. 6,1 x 6,1 méteres négyzet, melynek oldalai a fal ülőpárkány feletti belső oldalán, és a karzatot tartó pillérek ill. az első falpillér pár tengelyében fut. Innen kelet és nyugat felé mértek fel egy-egy 1:2 arányú négyszöget, melyet az alapnégyzet felezésével kaptak meg, ily módon kirajzolódott a nyugati falazat és a szentélyt leválasztó diadalív belső síkja.
A középkor építőmesterei általában a kör, a háromszög, és a négyzetháló osztásait használták kiinduló alapnak. A legnépszerűbb az összetett négyzet, az ún. „achort” volt, mely a részletek szerkesztésénél játszotta a legnagyobb szerepet. Itt is ezzel találkozunk. A négyzet oldalát egy rajta elforgatott másik négyzet három egyenlő részre osztja, ily módon az eredeti négyzetünk átlójából hat egyenlő részt kapunk. Így egy kisebb négyzetrácshoz jutunk, amely már megadja a falvastagságot, és a karzatot tartó oszlopok helyét. (Méretét azonban nem, a most látható alapzat már a későbbi XIII. sz.-i átépítéskor került oda. Előtte a kör alakú, fonatos lábazati díszű oszlop állt a helyén. Ennek mérete már ebbe az arányrendszerbe illik.)
A szentély félkörívének belső érintőpontja is meghatározható ezzel a módszerrel, ha feltételezzük, hogy falvastagsága megegyezett a többi határoló faléval. (Így a templom teljes hossza 1+3+6+3+4+1, azaz 18 kis egység, és 3 nagy egység hosszú.) Gyürky Katalin azon megjegyzését[1], hogy a szentély egyező szélességű lehetett templommal, és ezért eltért az akkor szokásos alaprajztól, nem tartom helyesnek. Szerintem ez csak az alapfalakból látszik így, valójában volt egy kis ugrás, amely azonban a szélesebb alapok elkészítésekor elmosódott.
Az alaprajz további vizsgálatával igazolni lehet a templomtornyok későbbi építését is. Ekkor épült át a nyugati oromfal és a karzat is. A XIII. sz.-i építőmesterek már nem ismerték az eredeti szerkesztőelvet, eltérő módon igazodtak hozzá. Kisebb négyzethálót alkalmaztak, melynél a templomtér, és az eredeti falat is magában hordó torony méretének aránya 4-6-4 volt.
A templom kibővítésekor egyúttal a kolostorépület tervét is elkészítették. Egy szabályos négyzet alaprajzot készítettek, melynek oldalai 31 m hosszúak lettek volna. A középpontja az Árpád-kori templom négyzetes terével azonos tengelyen helyezkedett el úgy, hogy az északi oldala pontosan illeszkedett a tervezett templom déli mellékhajójához. Valószínű, hogy ebből a méretből kiindulva kapták meg a tényleges kolostorépület méreteit. Ebből a tervből csak a keleti szárny egy része valósult meg, de egy kicsi, mintegy négyfokos eltérés mutatkozik a templom, és a káptalanterem észak-déli irányú falazata között. A később megépült többi szárny már ezt az eltérést követi, csak a nyugati szárny és a torony csatlakozásánál kellett visszaigazítani a tervet. Az oldalhosszúsága itt 31 m helyett 32,4m. Lehetséges, hogy nem tudták más módon megoldani a jelentkező hézagot, de az is lehet, hogy az épületnek már volt egy fából épült előzménye, amely évszázadokon keresztül megőrizte a tervezett fal eredeti helyét. Ezt az elképzelést támasztja alá az a gödör, melyet a fal alapozása körül találtak, és amely korábbi épület meglétére utalhat. Fából épült kolostorszárnyra és kerengőre látunk példát a szegedi alsóvárosi Ferences templom XVIII. sz.-i metszetén is.
Bár lehet, hogy mindez csak feltételezés, mégis úgy hiszem, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy helyesen értelmezzem a megmaradt részleteket, és ezt felhasználva igazán értékes, a régit értő és értelmező, egyben megvédő új épületet tudjak a hajdani építőmesterek nyomában alkotni.
A MŰEMLÉKVÉDELEM ELVEI ÉS MÓDSZEREI
A folyamatosság megvalósításának problémája, hogy a meglévő építészet a múlt épületeire építsen, nem mai sajátosság. Az Árpád-kori eredetű kánai apátság romjainak megvédése és bemutatása kapcsán felvetett problémákra a különböző korok építői is más-más választ adtak. Mindig is voltak régi épületek, melyek korábbi jelentőségüket és funkciójukat elveszítették, és a későbbi korok emberei valamilyen módon saját igényeikhez igazítva használták fel őket. Többnyire csak gazdasági, anyagi hasznukat értékelték. Sokáig a régiség mint érték fogalma nem tudatosult a társadalomban. Gondoljunk csak Diocletianus palotájára Split-ben, s a különböző római romok másodlagos felhasználóira, akik nemcsak a követ, de pl. az épület védelmi funkcióit is felhasználták, mikor elhagyott amphiteátrumokba építették városukat. A múlt században a romantika korával általánosan felértékelődött a régi épületek „hangulata”. A korszerű anyagok használata és a történeti ( főleg díszítő) építészet kifinomult ismerete nemcsak új stílusban épített épületek létrehozására késztette az építészeket, hanem kihívást jelentett a megrongálódott, sokszorosan átépített műemlékek „eredeti” helyreállítása is. Az eredetiséget nem alapos és tudományos kutatás alapján határozták meg, hanem sok esetben a tervező építész (vagy a megrendelő) eredeti állapotról alkotott elképzelése szabta meg. Hazánk és Európa sok más országának gótikus templomai példázzák ezt az elméletet. Franciaországban a katedrálisokból kipucolták a többnyire barokk oltárokat, utólag megépítették a hiányzó tornyokat stb. Hasonló sorsra jutottak Spanyolországban Barcelona, Laon, Avilla templomai, a granadai Alhambra, míg Angliában George Gilber Scott álmodta újra a Tewhesburry Abey-t.
Nálunk nemcsak a régi, sérült épületek megmentését célozták ezek a törekvések, hanem a társadalom nemzeti öntudatára ébredésével, a régi dicsőség helyreállítását, felidézését is szolgálták, főleg gótikus és román eredetű templomok újjáépítésével.
Az ún. purista helyreállítás elméleti atyja Viollet le Duc volt ,aki elméleti munkájában a stílus tisztaságot állította követendőnek, az eredeti állapot visszaállításának fontosságát hangsúlyozta, akár annak árán is, ha ez csak találgatásokra alapozott kiegészítésekkel lehet elérni. Nem tartotta fontosnak, sőt épp ellenkezőleg, a régi és az új hozzáépítés megkülönböztetését, számára az adott történeti kor miliőjének megteremtése volt a fontos. Szándéka nem új alkotás létrehozása volt, hanem a pusztulás megakadályozása érdekében történő létszükségszerű beavatkozás. Elvetette, hogy egy épületnek lehet élettörténete, az egyedüli helyes felfogás csak az eredeti állapot megőrzése lehet - továbbépítés helyett. Munkáit vizsgálva (Vézelay, párizsi Notre Dame, Saint Denis) látható, hogy a purizmus, és a dekorativitásra való túlzott hajlam inkább csak tanítványainál ölt nagyobb mértéket. Követője Magyarországon Storno Ferenc volt, ki müncheni tanulmányútjáról hazatérve dolgozott Sopronban, Lőcsén, Garamszentbenedeken és Pannonhalmán is. Az elvhez közeli helyreállítás készült a pécsi székesegyháznál is.
Ahogy megszületett a historizáló építészeti felfogással szemben a szecesszió, a műemlék épületek védelmében is új mozgalmak születtek. W. Morris és barátai voltak akik megalapították az SPAB-ot (Society for the Protection of Ancient Building), és kidolgozták alapelveit. Ennek egyik legfontosabb, máig érvényes eleme: a régi részt minél pontosabban kell megőrizni és helyreállítani, de úgy hogy az új hozzáépítésének újnak kell látszania. El kell kerülni a tudatlan rombolást, a mindenáron való pontos rekonstrukciót ott, ahol erre nincs elég adat. A gyarapodás, mely évszázadokon keresztül az épületre rakódott, egyúttal a történelem képeskönyve, s ezek elpusztítása elszegényítené a jelent, és megcsonkítaná a múltat.
Több előremutató példa született már ekkor. Möller István 1889-ben romként konzerválta a földrengés által romba döntött zsámbéki templomot, felvállalta az épület történetét, sorsát. Bár kérdéses, vajon lehet-e egy állapotot konzerválni akár a születés pillanatáról ,akár a pusztulás állapotáról van szó.
Valóban igazabb hozzáállás az utóbbi, mert nem hazugságra, kitalációra épül. Zsámbékon a rom valójában tovább él, hiszen karakteres, gazdag architektúrájú látványával meghatározója a környező községnek, tágabb környezetének is, még rom formájában is tovább őrizve a középkori szellemet.
A II. Világháború nagy pusztításai után szükségszerűvé vált a műemlékvédelem elveinek megfogalmazása. Így jött létre először az Athéni Charta, majd 1969 májusában a Velencei Charta. Közvetlen előzménye a II. Világháborúban elpusztult német és lengyel építészeti értékek visszaépítése elleni felszólalás volt. A nemzetközi közvélemény ezeket a törekvéseket veszélyesnek vélte, szükségessé vált egy közös nyilatkozat tétele, az irányelvek megfogalmazása.
A Velencei Charta többek között egyetemes érvényűen határozza meg a műemlék fogalmát. Ezek szerint műemlék minden olyan önálló építészeti alkotás, városi vagy falusi település, mely valamely sajátos kultúrának, jelentős fejlődésnek, vagy történelmi eseménynek tanúja. Megvédésére a konzerválást (melynek fontos eleme a rendszeres karbantartás), és a restaurálás gyakorlatát nevezi meg irányadónak. A teljes rekonstrukciós munkát a régészeti feltárások alkalmával eleve kizárja, csak az anastylosis lehetőségét tekinti megengedhetőnek. Az új részek kapcsán kiköti, hogy azok minden esetben korszerű konzerválási és szerkezeti megoldásúak legyenek, s a megkülönböztetés egyértelmű legyen. A kiegészítések, melyek értelmezik a maradványokat, egyúttal harmonikus egységet alkossanak a régivel. Nem foglalkozik a műemléki településekkel ill. a műemléki környezetben történő építkezésekkel.
A ROMHELYREÁLLÍTÁSOK GYAKORLATI MEGOLDÁSAI
A műemlékek sorában a romok sajátságos helyet foglalnak el. Ezeknek közvetlen hasznosítható funkciójuk nincs, mivel csonkolt állapotuk miatt ez lehetetlen. Halott műemlékek, bár bizonyos szempontból értékesebbek az újabb-kori műemlékeknél. Hajnóczy „régebbiség” értéknek nevezi ezt. Különbséget tesz „az eleven rom” - mely látható elemként folyamatosan meghatározza a miliőt, és a „megelevenedett rom”- mely a felszínre kerülés pillanatában változtatja meg a település atmoszféráját - között.
A kánai apátság romja minden bizonnyal ez utóbbi kategóriába sorolható. A romok jellegzetessége helyreállításukkal kapcsolatban az, hogy sokkal kevesebb maradt meg belőlük, semmint hogy hiteles rekonstrukciójukra egyáltalán gondolni lehetne. Míg a Velencei Charta szellemében az élő műemlékeknél csak az egymásra rakódott korok bemutatására kell gondot fordítani, a rom történetéhez természetszerűleg hozzátartozik elpusztulásának ténye is. Felvetődik a kérdés, hogy muszáj-e véglegessé tenni ezt az állapotot, vagy tekinthetjük-e az épület életéből egy olyan szakasznak, mely tovább folytatódhat új funkciók és épületszerkezetek megépítésével. Ennek megválaszolása mindig egyedi mérlegelések alapján kell eldőlnie. Befolyásolja a rom helye (esetleges új funkció szükségessége), a hasznosítás lehetősége, vagy éppen az állapota, a falmaradványok mennyisége önmagában értelmezhető-e, vagy kiegészítésre szorul.
A többé-kevésbé jó állapotban, sokszorosan átépített formában megmaradt műemlék épületek felújításánál az Athéni Charta elvei valóban irányadóak lehetnek. A romok esetében azonban túl sok rész hiányzik ahhoz, hogy értelmező kiegészítésekkel a laikus szem számára is élő, rekonstruálható módon bemutatható legyen az elpusztult épület. Márpedig a műemlékvédelem felvállalt feladata éppen az, hogy a régi értékeket, melyek egy kor szellemi és anyagi kultúrájának őrzői - s melyek történelmi szemléletet és távlatot adnak - újra a társadalom élő részévé tegyék.
A pusztulás, a további romlás folyamatának megakadályozása különböző módon és módszerekkel történik. Ez lehet a romok restaurálása, azaz hiteles feltárása, ahol a kiegészítések csak a megnyugtató állagbiztosítást szolgálják. Ilyen megoldás alkalmazása abban az esetben helyes, ha ezzel valóban megvédhető az időjárás, vagy a vandál kezek pusztításától. Szerencsés, ha a rom olyan mértékben maradt ránk, hogy abból következtethetünk ép állapotára, s attraktív megjelenésével környezetének meghatározó részévé válhat. Kisebb kiegészítések általában szükségszerűek lehetnek.
A kiegészítés anyagában, szerkezetében eltér az eredetitől, utal a visszaállíthatatlan homlokzati részletekre, és elősegíti a hiányzó elem gondolati kiegészítését. A romok kiegészítéses módszerét tekintve a legnagyobb csoportot a hagyományos, azonos anyagból való helyreállítások képezik. Megkülönböztetés régi és új falazat között főleg az ún. kritikus helyen van, általában különböző módon létrehozott jól felismerhető jelzőcsíkokkal elválasztva.
Ahol a falak felületének töredezettsége igényli, a fal burkolását vagy építészeti elemet kiegészítését azonos szerkezettel, de eltérő, csak hasonlító felületképzésű anyaggal pótolják. (Vértesszentkereszt műkő kváder burkolata).
Hiányzó, bizonytalan formájú elemek, főleg nyílások jelölésére utalásos jelzéseket használnak. Pl. a Soproni városfal előkapuját vékony vasbeton ív jelzi (Nagy Pál Judit 1972). Hasonló megoldású a diósgyőri vár három vasbetonhéj árkádja, mely csak utal a méretére, körülbelüli formájára, de nem bocsátkozik találgatásokra anyagát, szerkezetét illetően (Ferenczy Károly 1968).
A falazatok egyszerű konzerválásán túl ha a leletek gazdagsága és az emlékanyag jellege igényli, gyakran sor kerül az anastylosis, a visszahelyezés alkalmazására is. A visegrádi palota díszudvarát körítő falszakasz keleti folyosóját rekonstruálták így, visszaállítva a kerengő csillagboltozatát.
Teljesen megsemmisült emlékek újraépítésére is van példa abban a ritka esetben, ha néhány töredékből biztonsággal rekonstruálható az építészeti elem, viszont az anyagmennyiség nem elegendő az eredeti anyagában való visszaépítésére. De ez igen ritka. Szakáll Ernő volt ennek mestere: pl. visegrádi vörösmárvány töredékek.
Egészükben kultúrtörténeti, részleteiben esztétikai jelentőségű a nagy romkerületek helyreállítása. Ezek bemutatása elsősorban didaktikai jellegű (Aquincum, Tác, Savaria). A többségében alapfalaiban megmaradt és bemutatott maradványok mellett jó néhány kiemelkedő jelentőségű lelet is akad. Ezek visszaillesztése az egykori épületek részleges rekonstrukciójával együtt hiteles képet nyújt a város épületeiről, hiszen a romterület kiterjedésén túl, a látogató az épületek valós tér és tömeghatásának jelzését is igénylik.
Különleges védelmet igényelnek a jelentős, féltett, de mindenképpen bemutatásra érdemes épületmaradványok és részletek. Ennek egyik megoldása a teljesen új létesítménybe való befoglalás. Az első védő épületek a két világháború között a szombathelyi mozaikok védelmére készültek. Hasonlót emeltek 1960-ban a veszprémi szent György kápolna romja fölé is (Erdei Ferenc és Koppány Tibor). Egyszerű semleges megfogalmazású tere jó hátteret biztosít a romoknak, alaprajzában azonban teljesen eltér attól, az értelmezését így nem segíti. Balácapusztán a romai kori villa védőépülete egyben a tömeget is érzékelteti.
Az idegenforgalom fellendülésével bizonyos várak, romok esetében mind gyakrabban előtérbe került a hasznosítás kérdése is. Köztudott, hogy a használaton kívül álló romos emlék, ha folyamatos karbantartása nincs, úgy előbb utóbb olyan állapotba kerül, mint amilyenben az állagmegóvás előtt volt. Új hasznosítás lehetősége elsősorban a várak helyreállításánál merül fel, ahol a romos védművek konzerválása mellett esetenként hasznos terek is kialakulnak. E munkák során lehetőség adódik az eredeti tömeg visszaépítésére, vagy jelzésszerű bemutatására, - mely összekapcsolódhat különböző műemléki beavatkozással: romkonzerválás, anastylosis, védőépület létesítése és egyes részek teljes helyreállítása egyaránt szükségessé válhat (Várgesztes, Szigetvár). Teljesen új formát, külsőt kapott a budavári Hilton szállóba foglalt domonkosrendi kolostorrom. Érezhető, hogy elsősorban a szálloda céljait tartották szem előtt - a megmaradt részletek bemutatása inkább díszítő jellegű, a műemlékvédelem értelmező célkitűzéseit kevésbé szolgálja. Bár a kolostorudvart lefedve megtartották, gótikus árkádsorának fémkeretes ablakokkal, üvegelemekkel kirakott betonfalú visszaidézése erőltetett, nem igazán szerencsés (Sedlmayr János 1976).
Ritkaságszámba megy az egri vár déli gótikus kaputornyának helyreállítása, mely a félig elpusztult falakra régi ábrázolások alapján készült tömegrekonstrukció. Megfogalmazása félreérthetetlenül mai, egyetlen részlete sem utal közvetlenül az eredeti részletekre, mégis markánsan idézi a falak vaskosságát, a védelem mikéntjét, s azt, ahogyan azt használhatták.
A helyreállítás klasszikusa a hagyományos rekonstruktív eljárás. A korszerű magyar módszer Gerevich Tibor nevéhez fűződik. Esztergomban a magyar államiság első székhelyét 1934 és38 között tárták fel, és védték meg a pusztulástól irányításával. A helyreállítás abból a meggondolásból indult ki, hogy az előkerült nagy értékű dokumentumokat meg kell védeni az időjárás hatásaitól, vagyis tető alá kellett hozni őket. Erre lehetőséget adtak azok, az ásatás során előkerült részletelemek, amelyek biztosították az eredeti struktúra hiteles „összerakását”. Így például hiánytalanul fellelték a várkápolna boltozatának bordáit, s a festéknyomok alapján meg lehetett határozni eredeti helyüket is. A felmenő falakat a lehulló kváderkövekből építették újra, s megfelelő mennyiségű faragvány került elő a várkápolna küllős rózsaablakából, az oldalkápolna oszlopaiból, oszlopfőiből, nyílásokról. A hiányos részeket erre a célra gyártott, de az eredetitől eltérő méretű téglákkal egészítették ki. Ez a felület mindamellett, hogy jól megkülönböztethető, harmonikusan illeszkedik a középkori hangulatú térbe, egyben kihangsúlyozza a megmaradt faragványok finomságát.
Mindebből látható, a romhelyreállításoknak igen sok formája lehetséges, a konzerválástól egészen az új épületbe való foglalásig. A rommaradványok megóvására a helyreállító építész előtt több, gondosan mérlegelendő változat áll, az állapot, a lehetséges felhasználás, valamint az alapelvek figyelembevételével. A rom mint műemlék bizonyos értelemben függvénye a helyi, kultúrtáji, szűkebb- tágabb környezeti adottságoknak, esetleg egy település, vagy együttes funkciójának, s természetes hatással van rá a társadalmi változás, struktúra és felfogás. Mindezek eszmei és gyakorlati összefüggése dönti el egy-egy konkrét feladat megoldását.
MAGYAR ÉS KÜLFÖLDI PÉLDÁK
Bár rengeteg példát lehetne felhozni a műemléki épületek közül a régi és új összeépülésére, dolgozatom terjedelme ezt nem teszi lehetővé, és nem is célja. Igyekeztem a diplomamunkámhoz közelebb álló romhelyreállításokra példát keresni. Mindamellett, hogy megpróbáltam átfogó képet alkotni a hazai és külföldi törekvésekről, kiválasztottam néhány számomra iránymutató példát, melyek a tervezési irányelvek kialakításánál segítségemre voltak.
A magyar romhelyreállítás sajnos még igen gyermekcipőben jár, ami az építészeti felfogású rekonstrukciókat illeti. Ennek oka lehet, a pénztelenség és az európainál szigorúbb magyar elvek. Általában alig találunk olyan alkotásokat, ahol többre vállalkoztak volna, mint a történeti hűség megtartása, megmaradt részletek bemutatása. Az olasz Carlo Scarpára jellemző könnyed, átgondolt hozzáépítés alig fedezhető fel. Ennek ellenére a történeti formák visszaadására több előremutató példa is született, melyek főleg a történelmi hűségre és nem új építészeti elem létrehozására törekszenek.
Siklós: Malkocs Bej Dzsámi
1985-92
Tervező: Mendele Ferenc és Cséfalvay Gyula
Az egyik első mű, amely arra késztetett, hogy hasonló problémákkal foglalkozzam, a Malkocs klisszai Szandzsákbej által feltehetőleg 1543- 1565 között épített dzsámi volt, melynek alsó része maradt századunkra, átalakítva egy szálloda kocsiszínjeként. Az épület eredeti tömegének visszaállítását a kétszintes, nyolcszögű tamburral és a sátortetővel a régészeti kutatás eredményei és analógiák alapján határozták el. Ami akkor megfogott benne, az a ragaszott fatartóból álló deszkafonatos szerkezetű belső lefedés megoldása volt, amely egyben utalt az egykori boltozatra és a valaha sztalaktit díszes sarokkiképzésre is. A teljesen eltérő szerkezetű és anyagú kiképzés mely egyben a modern kor technológiáját igényli, méltó kiegészítője az eredeti évszázados falaknak, és közben eleget tesz a szigorú magyar műemléki felfogásnak is. Szerencsés volt a faszerkezet választása is. A vízszintesen rakott gerendák vonalai a kőfalazat struktúrájára rímelnek, de attól eltérő szerkesztésmódja új élményt hoz a térbe. A fa finom erezete mely kiegészül a ragasztásból adódó textúrával, egyaránt rokona a falazott kő változatosságának, és a feltehetően - valaha volt - vakolt-festett keleti mintázatnak. A fa - mely a kő mellett az egyik legősibb építőanyag - méltó kiegészítőjévé válhatott az épület megmaradt falainak, miközben megtartotta e századvégi jellegét. Az elsődleges cél láthatóan a tömegforma érzékletes megjelenítése volt, melyet a bevett gyakorlattól eltérő, jól eltalált anyaghasználat csak kiemelt.
A dömösi prépostsági templom helyreállítása
Tervező: Nándori Klára
Egy altemplom visszaállítására került sor Dömösön, ahol az anastylosis, a kiegészítések és az új lefedés egyben új térélményt is létrehozott. Egyaránt megtalálható a régi forma és az új szemlélet. A hegyoldalban, egy temető felett jobbára alapfalaiban megtalált Árpád-kori templom feltárására 1971 és 75 között került sor. A megemelt főszentély alatt háromhajós, hat középoszloppal és tíz díszesen faragott féloszloppal díszített altemplomra bukkantak. Megmaradtak a faragványok, az oszlopok lábazatai, a helyenként boltváll magasságig meglevő kváder falak. A terv első ütemében elkészítették az altemplom rekonstrukcióját, a második, harmadik ütemben a falak konzerválását, értelmező kiegészítését, a terület kertészeti rendezését vették tervbe.
Az elkészült rekonstrukció célja a kövek, falak egyszerű építészeti eszközökkel való értelmezése, védelme, esztétikus bemutatása. Az elkészült új szerkezet lefedése üvegbeton megoldású önhordó födém, mely az eredeti szentélypadló valószínűsíthető magasságában készült. A meglelt tagozatokat téglából készült oszlopokra helyezték, melyek megközelítő rekonstrukcióval idézik a kő eredetiket.
A tagozatok pontos helyén lehet ugyan vitatkozni, de a tervezők helyesen gondolták hogy az előkerült faragványoknak itt a helyük, ebben a köpenyüket vesztett, ősi falakkal határolt 6x9 méteres térben, ahová belépve még az iskolás gyerekek is megilletődnek, és fejtegetni kezdik a kövek titkát. Bár az elvek- tervek és a megvalósulás eltérnek egymástól, jól sikerült választásnak tartom a tégla használatát az íveknél, oszlopoknál. Bár a tartószerkezet zsaluzott beton, a hangsúlyos helyeken, az idézett szerkezetekhez jobban megfelelő ez az építőtechnikát, az erők játékát jobban felidéző megoldás. Így a megmaradt néhány tagozatból, mint egy térbeli színes kirakójáték, rajzolódik ki elénk a valaha volt oszlopcsarnok, melynek félhomályos világát a ma valóságába emeli a födém üvegszemein beáramló fény.
Szombathely Iseum romhelyreállítás
Tervező: Hajnóczy Gyula
Az országban számos rommező található, mely az egykori római Pannónia késői idejéből származó város maradványait tartalmazza. Falaikból az alapfalakon túl alig maradt valami, de számtalan olyan építészeti részletet tártak fel, melyek visszaillesztése és kiegészítése hiteles képet nyújthat a városok épületeiről. Ennek korai és kiemelkedő példája a szombathelyi Isis szentély, melynek maradványait a megmaradt töredékek és az egykori arányok hiteles kiszerkesztése alapján rekonstruálni lehetett, oly módon hogy a töredékeket semleges (beton) tartókonstrukcióba helyezték, jelezve - ha hézagosan is - az egykori épület valós tér és tömeghatását. Az eredeti szentély homlokzatát a szerkezeti elemek helyes értelmezésével és átírásával jelenítették meg. Szándékosan a lehető legegyszerűbben fogalmazták meg az alap, a tartóoszlopok, a rájuk fektetett gerenda (architráv), a keresztben álló gerendákat takaró trigliphek és metopék, valamint az egészet lezáró párkányzat felépítését, arányait. Erre a sima háttérre kerültek fel a megtalált faragott kő faragványok, melyek bár az egészhez képest elenyésző terjedelműek, mégis teljes egészében tudják visszaadni az építmény díszítettségét, és ellensúlyozzák a zsaluzott beton elemek puritánságát.
Hidegség r. k. templom 1971-72
Tervező: Sch. Pusztai Ilona, Sedlmayr János
A Győr-Sopron megyei hidegségi kerek templom építészeti helyreállítása a régi és az újabb rész kettéválasztásának szinte egyetlen példája. A XII. századi, kívül négyzetes, belül kör alaprajzú rotunda hajóját első ízben a XVII. században bővítették nyugat felé. Az épület az 1746-os átalakítás után is kis méretű barokk templom maradt. Belső terében azonban a rotunda és értékes freskói alig érvényesültek. A helyreállítás során ezért a XII. sz.-i körtemplom belső terét a nagyobb, új résztől elválasztották. A rotunda előtereként kisebb szélességű folyosószakaszt iktattak be, amely egyben szélfogóként is szolgált. Az újabb kori templom így egyenes végfalú szentélyt kapott, így a másik oldalon kialakulhatott az eredeti, középkori térforma. Az elpusztult bejáratot műkő nyílással pótolták, boltozatát ívesen hajlított fémkerettel jelölték. A belső, meglehetősen sötét teret alulról, az egyszerű szerkezetű padok mögött rejtetten elhelyezett lámpákból világították meg. Az új belső így meglehetősen misztikus, elmélyülésre késztető hangulatot kapott, ahol a fényekkel kiemelt középkori falak a figyelmet a múltra irányítják.
Az összes kiegészítés új téglából készült, de a kisebb kontraszt miatt a kifugázott felületeket lemeszelték. A templom tömege nem változott: a jelenlegi tető és a rotunda szentéje fölé emelt barokk torony megmaradt. A szétválasztásra kívülről a bejárati folyosó hátrahúzott véghomlokzata utal.
Karcsa református templom
Tervező: Nagypál Judit
Invenciózus építészeti beavatkozás révén talán Karcsa román kori temploma változott legtöbbet, mely azelőtt is az építészettörténet ismert emléke volt, külső képét azonban lapos bádogtető és csúnya huszártorony rontotta. Zavaros volt a templom belseje is.
Szentélye egykor szabadonálló XII. századi rotunda volt, belül hat fülkével, melyet nyugat felé kőkváderekből épült hajóval bővítették. Valószínű hogy e toldást háromhajósra tervezték, de a kutatás az összes tudományos kérdést nem tudta tisztázni. Így az is bizonytalan hogy megépült e egyáltalán a tervezett háromhajós templom belsejében a pillérrendszer. A falkutatás eredménye természetesen bemutatásra került: láthatóvá tették a körtemplom külső lefaragott architektúráját és a belső falfestést is. A románkori épületrészt új tető fogja egységbe, melynek viszonylag magas hajlású tömege az eredeti, feltételezett sziluettet idézi, de kicsit megemelt, eltartott szerkezete a modern kort jelzi.
A hajó belsejében, a feltételezett háromhajós térformát a pillérrendszer vonalában emelt kettős vasbeton-penge tartók imitálják. Ezek egyszerre alkotják a modern szellemben megfogalmazott tetőszerkezet egy részét és utalnak a bazilikális keresztmetszetre is, azonban nem lógnak be a templom középkori terébe. Az új megoldás a külső és belső térben azonos hatást kelt: az alsó, vastag falakra egy vízszintes síkkal elválasztva szinte könnyedén lebegve ül rá az új tetőtömeg.
A magyar gyakorlattal szemben kicsit szabadabb felfogásban készülhettek Európa nyugati részén a felújítások. Talán mert kevesebb romos és több épen maradt épületük van, így sok esetben nem olyan szükségszerű a romok rom formában történő konzerválása. Az egyes épületeknek talán nincs akkora jelentőségük sem a helyi kultúrtörténetben, mint számunkra a székesfehérvári bazilika, az esztergomi, a budai királyi vár jelent, semhogy óvakodnának mindenféle új beavatkozástól.
Sola Iaer templom-helyreállítás Norvégia
Tervező: Luis Kloster
Számomra a tökéletes megoldást Kloster munkája jelenti, mely során romjaiból építette föl és tette modern meditációs imahellyé Norvégia egyik legrégebbi templomát, az anyagok és a történelem elmélyült megértésével.
Délnyugat-Norvégia egyik szeles-rideg félszigetén, a tenger partján áll ez a kis szentély, melynek építése a XII. sz. első felére nyúlik vissza. Norvégia egyik legkorábbi kőből épült temploma. Egyszerű egyhajós, egyenes szentélyzáródású, egy tornnyal a nyugati oldalon. Sokáig állta az évszázadok viharait, mígnem a XVII. század végén a torony a nyugati fallal együtt összeomlott. A tornyot már nem építették újjá, s templomként is csak a XIX. sz.-ig használták. Ekkor művészeti stúdiót rendeztek be benne.
Az épület a II.Világháborúban pusztult el, amikor a németek a földig lerombolták,mivel tetejének pontos kelet-nyugati iránya az angol repülőgép pilótáknak jó tájékozódásul szolgált. Sokáig a német pusztítás mementójaként állta az időjárás viszontagságait, mígnem pályázatot írtak ki a templom újjáépítésére hogy életre keltsék, de egyben emléket állítsanak a múltnak. Ezt Luis Kloster nyerte meg egyszerű, de részleteiben kifinomult tervével.
Kőről kőre építették újjá a környéken szétszóródott eredeti kövekből a másfél méter magasságig leromlott falakat. Évszázados kőfaragó jeleket felhasználva, az összes létező feljegyzést és ábrázolást megismerve keresték a leghitelesebb formát, mely az eredeti képet híven adhatja vissza. Ahol már nem találtak követ, üvegelemeket használtak (például a nyugati orom csúcsánál), így tisztán látszik a különbség régi és új között. Ott ahol az eredeti kövekből építették újjá a falakat, a falazás technikája eltérő. Kloster ügyesen használta ki a kézenfekvő különbséget, amely a mai kor építőtechnikája és a régi között természetszerűleg adódik. Bár a falak nagy része valójában a régi anyag újjáépítése, teljesen elutasította az eredeti minden utánzási formáját. A kevésbé maradandó részeknél, mint a tetőszerkezet, vagy az ajtó és ablaknyílások, egészen új megoldásokat alkalmazott, mely nem puszta formalizmussal, hanem a templom építőjének szellemében megfogalmazott egyszerű, de mégis erőteljes mai megfogalmazásával válik a régivel összefüggő kerek egy egységgé. Az új tetőszerkezetet egyszerű tölgy gerendákból készítette el, melyet belülről deszkázat borít, megtartva a látszó gerendázat ar-tisztikus látványát, kívülről pedig egyszerű fémlemez lefedést kapott. Nem építette vissza a középkori templomra jellemző félhomályos zárt világot, mely a múltban a vallásos elmélyülést szolgálta, és egyben menedéket is biztosított. A mai kor sokkal nyitottabb, az egész világot befogadó áhítatát lopta be a régi falak közé, látványban megnyitotta a bejáratot a fény felé, és kinyitotta a teret az ég felé is. A tetőgerincen üvegborítású fénycsík fut végig, ily módon a belső teret egyszerre köti össze az éggel, és - kicsit profán módon - a gerinc vonalát követve, át a nyitott bejáraton, át a templom lábánál kezdődő tenger hullámain - a nyugati látóhatárig irányítja a tekintetet.
Az új szellemi tartalmat emeli ki a részletekre való gondos odafigyeléssel, az anyagok megértésével, mely természetből adódó nyugodtságot és könnyedséget kölcsönöz a kövekből emelt épületnek. Egyik legszebb megoldása a nyílások lezárása. Nem kísérletezett korhű, vagy korhű hangulatot idéző megoldásokkal. Amit választott-sima üvegtáblák kívülről rögzítve, vagy terméskőbe vésett horonyba helyezve - ízig-vérig modern hangulatú, amely mögött mégis a maguk teljességében érvényesülnek a régi kövek. Talán legnagyobb értéke a tervnek az egyszerűség, melyben a kövek rusztikus kezdetlegessége ötvöződik az üveg és a fa felületek modern, mégis természet közeli könnyed eleganciájával.
Klosternek sikerült ezt a múltban menedéknek használt zárt kis imahelyet mai növekvő világunk részévé tenni, mely egyszerre mutat a jövőbe, és őrzi meg a múlt értékeit. Így találta meg napjaink számára egy ősi hely új szellemi dimenzióit.
Port de la Selva Sant Pere de Roda monostor Gerona
Kolostormúzeum
Tervező: Jose Antonio Martines, Lapen és Elias Torres
Spanyolország bár bővelkedik élő építészeti emlékekben, mégis megbecsülésre, megóvásra érdemesnek tartja a romokat. A Sant Pere de Roda kolostort a IX. sz.-ban alapították, s a XII. sz.-ban építették ki mai formájára. A XVII. századig kisebb-nagyobb megszakításokkal működött, ekkor azonban teljesen elnéptelenedett. A sziklaoldalba épített templomot szerencsére elkerülték a pusztítások, csupán csak a romlandó részek tűntek el, a kőfalak azonban teljes magasságban megmaradtak.
A restaurálás és hasznosítási terv, melyet három spanyol építész készített, megőrizte az együttes karakteres rom állapotát. Az új elemek rejtettek maradtak, nem sértik a meztelen, hiányzó falak látványát. Oly módon települ bele az új élet, hogy a pusztulás nyomait nem tűntették el, csak állagvédelmükre törekedtek.
A falak közé kis múzeum épült, a bejárat mellett közvetlenül az üres héjban látogatókat kiszolgáló helyiségek, jegypénztár, bár, mosdóhelyiség kapott helyet. Az új lefedés - mely a valaha volt első szint födémmagasságában épült - acél üveg kombinációja szinte lebegni látszik a helyiségek felett. A pillangószárny-szerűen megszerkesztett fordított nyeregtető látszólag alig támaszkodik a falakra, s a körben áttetsző üveg felülvilágítóval megnyitott lefedés a romok tetejéig irányítja a tekintetet. Szinte ugyanazt a külvilág érzetet kelti az emberben mint amit a tető nélküli lepusztult helységekben érezhetett. Csak a padlót, a középre helyezett új falakat burkolták újonnan fényesre csiszolt kőlapokkal, melyek puritánsága is a hely szelleméhez igazodik. A falak megmaradtak eredeti vakolat nélküli állapotukban, a szükségszerű új térválasztó elemek ezekhez nem kapcsolódnak. Így mintegy két téri dimenziót alkotnak, ahol a vízszintes padlózat - melyen középre igazítva, ráépítve, kubus szerűen állnak az „épületbútorok” - alkotja az egyik réteget, s a másikat a régi falak alkotta vertikális rendszer, melybe ez illeszkedik , de attól egyúttal független is. Régi nyílásokba kerültek az ablakok a lehető legláthatatlanabb módon. Síküveg táblák illeszkednek leheletvékony keretbe amelyek funkcionálisan ugyan biztosítják a lezárást, de látványban alig érzékelhetők a falban.
A szabadon álló falak tetejét vörösréz lemez lezáróval védték meg, melyek egyben határozott kontúrt is adnak az öreg, egyenetlen falaknak. A tényleges múzeumi helységek a volt refektóriumban kaptak helyet. A boltozatot, mely csak egy-két helyen volt sérült, téglafalazattal pótolták ki. Ám új fapadlót kellett elhelyezni, melynek közepén, ismét csak épületelem-szerűen, metszetek, apróbb tárgyak kiállítására szolgáló pult futott végig. Bútor és épített fal sajátos hangulatát idézi ahogyan a lábazat kinő a padlóból.
A terem végén ahol az eredeti szint a szilafelszínt követve alábújik a padozatnak, egy kis lesüllyesztett szabálytalan helyiség alakult ki, melyet az apátok kápolnának használtak. Az újonnan épített nyitott sík felület Scarpát idéző konzolos lebegőlépcsővel kapcsolódik a természetes sziklatalajhoz, ám úgy, hogy az valójában nem ér hozzá hanem mintegy víztükör felett induló, a múltba alámerülő lépcső érzetét kelti. Ez az érzékenység az egész épületen végigvonul, az anyagok, a régi és új formák közti kapcsolatra mindvégig igen nagy hangsúlyt fektettek. A mai anyagok és technikák - mai érzékenységgel kezelve - nem változtatják meg a régiség hangulatát. Megőrizve és megtartva az eredeti struktúrát, az új részek új élményt keltenek, vezetik és biztonságossá teszik a látogató számára is a múltba való kirándulást, ily módon az épületet önmaga múzeumává emelik.
Mérida Múzeum Spanyolország
Tervező: Rafael Moneo
Úgy mondják, mikor megkérdezték Salvador Dalit mi az a dolog amit leginkább kimenekítene ha Pradót tűzvész pusztítaná, azt felelte: Az atmoszférát. Velasques festményeinek atmoszféráját. Ezt sikerült elérnie Rafael Moneo-nak az építészetben, mikor megálmodta az elpusztult római város fölé emelt múzeumát, mely kiállítóterein kívül, könyvtárat és műhelyeket is magába foglal. Az épület megfogalmazásakor sikerült az ókori klasszikus építőhagyományokat úgy felelevenítenie, hogy egyúttal új, modern stílusú épületet teremtett. Nem követte a római kori város alaprajzi rendszerét, pedig megtehette volna. Helyette egy új harántfalas pilléres elrendezést választott. A falak az arabok által közvetített és a spanyol építészetben is meghonosodott római kori téglaarchitektúrával készültek: a harántfalakat megtörő óriási nyílások boltíves záródásúak, a téglák mérete és színe is hasonlít a régiekre. A kiállítóteret megemelve az alsó szellős térben a polgárváros megmaradt falai, oszlopai kerültek bemutatásra.
A tulajdonképpeni kiállítótér efelett, a lejtős terepet követő szint felett terül el. A földszinti pillérsor itt összefüggő vaskos falakká olvad össze, melyet csak a nagy boltívekkel lezárt nyílások sora kapcsol egybe, míg az őket összekötő szerkezetek, bár nem túl hangsúlyosan, de maiak. Az anyaga és szerkezete miatt teljesen tűzbiztos épületben nem kellett füstérzékelőt, kamerát kerülgetni, de még szellőzést biztosító gépészetet sem, mivel a nagy terek természetes légáramlása egyenletes hűvös hőmérsékletet biztosít még nyáron is. Így a terek mentesek maradtak a zavaró technikai eszközöktől, a csupasz falak és a közöttük kiállított márványszobrok és mozaikképek szabadon érvényesülhetnek . Együtt idézik fel a római fórumok, termek, fürdők díszes- puritán monumentalitását. A romok, bár azokat meg sem kísérelte újjáépíteni, mégis szellemiségükben újjáéledtek. Nem az ezredvégi formavilágot brillíroztatja itt régi környezetben, hanem a múlt szellemiségét támasztja fel a mai lehetőségek segítségével.
Carlo Scarpa munkái
Bár szorosan nem köthető egyik munkája sem a rom helyreállítás problémájához, néhány alkotása irányt mutató e témában is a mai kor számára. Három jelentős műve is a régi és új építészet találkozásának problémaköréhez tartozik. Munkáiban mindig megőrzi az eredeti épület szerkezetét, úgy hogy ugyanakkor gyarapítja is azt. Merész beavatkozásai sosem kerülnek összeütközésbe a régi részekkel, miközben részletei és anyaghasználatának gazdagsága méltón követi a letűnt korokat, megoldásai mégis teljesen e századiak.
Gipsoteca Canoviana múzeumbővítés Treviso 1955-57
1831-36 között épült múzeum mellé és régi tárgyak köré építette az új, fénnyel és szintkülönbségekkel tagolt kiállítóteret, mely alig száz évvel korábban készült gipsz és terrakottaszobrok idézetszerű bemutatására szolgál. Az épület, mely a rendelkezésre álló szűk térben vízesés-szerűen fut le a lejtős terepen, belül erősen tagolt, de a különböző függőlegesen jövő fénynyalábok tovább sokasítják a lehetséges nézőpontokat. Az épület belseje igazodik a szobrok múltat idéző látványához, ahogy a vakolat absztrakt fehérje és az álló-ülő női testek élő realizmusa között érzékelteti vibráló kontrasztot. A fény valószínűtlen játéka és a csupasz falak rafinált egyszerűsége tovább gazdagítja az élményt.
Castelvecchio Múzeum Verona 1956-64
Az 1957-es Pisanello kiállítás kapcsán kapta a megbízást a veronai régi fellegvár lakószárnyának helyreállítására. De ezt az eredeti megbízással szemben azt nem csak kijavítani akarta. Ésszerű bontásokkal és egyéni kutatásokkal fel kívánta tárni az épületegyüttes különböző történelmi rétegeit, melyet teljesen elfedett az 1923-as „restaurálás”.
A falakat még a rómaiak építették, melyet a középkorban a Scaligarik bővítettek ki várkastéllyá, és látták el híddal a folyó felé. A velencei uralom és később a franciák építetek további szárnyakat hozzá. Múzeummá a század első felében alakították át, ekkor a homlokzatokat, de még az erődítményt is gótikus burkolattal látták el.
Scarpa munkája kiszabadította a különböző periódusokat és magát az épületet mutatja be múzeumként. Építészete a különböző történelmi korból származó különböző anyagok egymás mellé helyezésén alapul, mely szándéka szerint megvalósítja a történelem átláthatóságát, élő történelemmé alakítva az épületet. A nagy téralakításoknak és az emberközeli részleteknek egyaránt mestere. Tökéletesen átgondolt a veronai épület struktúrája is, a különböző korok áthatásából eredő rendszere egészen egyedi, szintézisét a palotaudvar egyik szárnyán mutatja be: elbontotta a falakat, hogy egy keskeny sávban bemutathassa az épület különböző takart rétegeit, a XIV-XVIII.szd.-i falakat, nyílásokat, az őket átható vasbeton pengeéleket, acéltartókat. A történelmi összekapcsolódás legtisztább pontján Cangrande della Scala ferde vasbeton alapon és kőlemezen magasodó szobra kapott különös hangsúlyt.
Részletképzései és anyaghasználata is magyarázza, értelmezi az épületet. A különböző korokat képviselő anyagok azonban nem kapcsolódnak közvetlenül egymáshoz, a burkolatok kis távolságra megállnak egymástól réseket képezve a kapcsolódási helyeken. Ugyanígy a falak sem érik el a mennyezetet. Az anyagok változatossága, a megoldások tisztasága jellemzi a részleteket. A bejárat melletti ferde betonfal mögé rejtett kis kápolna falának fantasztikus újragondolása a különböző színintenzitású durva és sima, kicsi és nagy metszet kőből kirakott felülettel. Puritán és nemes anyagokat egyaránt használt a kiállító tér kialakításakor. A vakolatot oltott mészbe kevert homokból állította elő, melynek durvaságát a szemcsék vastagságának változtatásával adta meg. A padló durvára döngölt betonját metszett kővel szegélyezte. A boltozott átjárók falát hatalmas rózsaszín kőlapokkal burkolta, mely az eredeti határoló falakat idézi színével. Lépcsők útvesztői vezetnek a különböző szintekről a lakópalotába, ahol velencei festők képei, középkori szobrok kaptak helyet Scarpa egyéni, egyedileg megkomponált elrendezésében, melyek a modern megoldások ellenére az épület középkori hangulatát idézve, annak valóságos lakóivá válhatnak.
Hasonló odafigyeléssel gyarapította az egyik velencei gótikus palota belsejét is. Bár az épületbe beszivárgó víz, már a használhatóságot befolyásolta, Scarpa nem fedte el az épület egyetlen részletét sem. Az eredetit teljesen megtartva azt körbefolyó-kikerülő modern anyagokkal megfogalmazott gyalogos „medencét”, lépőköveket épített be, mely így a Velencében megszokott vízen úszó palotahomlokzatok hangulatát lopta be az új enteriőrbe. A megoldás funkcionálisan is tökéletes, az emelkedő-süllyedő vízszint nem zavarja a kiállításra érkezőket, de egyben új élményt is teremt.
Múzeumbővítés Haarlem Hollandia
Tervező: Hubert és Jan Henket
S végül egy kép mely a múlt és jelen egymás mellett élését példázza, bár itt nem rom helyreállításról van szó.
A pályázat az 1778-ban épült immár kicsinek bizonyult képzőművészeti gyűjtemény elhelyezésére szolgáló múzeumépület bővítésére szólt. Időszaki kiállításokra szolgáló galériát, éttermet és nyilvános összejövetelekre alkalmas helyiséget kellett kialakítani a főépület melletti lakóházakkal kerített parkos területen. A terv modern szellemben készült a környező kertekre nyitottan: kiengedi az embereket a szabadba, miközben a belsőben egyenletes szórt fényt biztosít. A régi épületre nem épül rá szorosan, attól kis távolságban emelkedik. Bár anyagában, megfogalmazásában a ma áttetszőségét vetíti elénk, finoman követi a téglaépület vertikális tagolását. Az egyetlen összekötő folyosót a lehető legegyszerűbben fogalmazták meg. Áttetsző üveg váza szinte eltűnik a nyitott térben, egyedül a lépcső látványa köti össze - egyben egy kis szintkülönbséggel finoman el is választja egymástól a két épületet. A bonyolultabb technicista szemléletű új épület és a hagyományos téglafal között a kapcsolatot az átjáró finom formában teremti meg. A látszólagos egyszerűség többrétegű gondolatot takar. A „múltból” kijőve fölfelé, a régihez kapcsolódó masszív alapokon nyugvó lépcső vezet a „jövő „ fele, melynek falai, hívó-ölelő kart képezve, körbefonják az érkezőt, miközben áttetszőségükkel „visszatekintést” biztosítanak a „múltra”. Bár a két épület egymástól jól láthatóan elválasztva, párhuzamosan épült, melyek között térben és időben egyaránt a folytonosság kapcsolatát ez az egyetlen szűk átjáró teremti meg, a két építészet egymás mellett élését, egymásra figyelését példázza számomra.
ÖSSZEGZÉS
Mikor a feladatot felvállaltam, még csak az a szándék volt meg bennem, hogy a pusztuló romokból ismét élő helyet varázsoljak, amely amellett, hogy szükségképpen mai épület lesz, mégis az alapjait adó ősi falak szellemében szülessen. Tekintve az épület értékét, hogy mindezt fel tudjam vállalni, szükségesnek találtam a műemlékvédelem kérdéseit és elveit megismerni, de egyúttal a hazai és külföldi példákat is elemezni. Egyértelműen igazolódott, hogy szemben a magyar gyakorlattal, lehet és érdemes is, többre vállalkozni, mint amit a műemlék-helyreállítás szószerinti értelemben jelent. Helyes és felelősségteljes mérlegeléssel a rom és az új épület egyaránt gazdagodhat, az ősi falak újjáélednek, az újak időbeli mélységet nyernek. Bár a kettő harmonikussá tétele költői feladat, a háttérmunka a településvizsgálatoktól a művészeti, régészeti, oklevéltári kutatásokon keresztül az építészeti tervezésig igen igényes, nagy körültekintést kívánó munka. A tervezés elengedhetetlen fázisa megismerni a rom építőjének szándékát, melynek egy részét az alaprajz őrizte meg számunkra. A másik a mai környezet elemzése, mely segítségével a helyes program kiírására keressük a választ.
A feladat mely előtt állok, sokkal inkább építészeti feladat, nem csupán a töredékek gondos kiegészítése és bemutatása. A rendelkezésre álló anyag alapján ez nem is lenne lehetséges, sőt, nem is helyes, sem az én elgondolásom, sem a hazai gyakorlat, sem a Velencei Charta elvei nem teszik ezt lehetővé.
Véleményem szerint itt nem elegendő az egyszerű konzerválás, ahogy ezt az elmúlt harminc év tapasztalata is bizonyítja, amúgy sem egy hosszú távú megoldás. A város közelsége és egyszersmind távolsága is megkérdőjelezi ezt a megoldást. Túl közel van a településhez, így túl könnyen elérhető azok számára is, akik nem a régi kövek esztétikai értékeit kívánják megcsodálni benne, de egyúttal túl messze van az élő városrésztől, ahol egy park vagy köztér kiemelkedő dísze lehetne, s a közös tulajdon esetleg megtartó ereje érvényesülhetne. A város közelségének e kettős hatása egyenlőre csak kárára van a romnak.
Megóvásának kérdésére több válasz is kínálkozik. Az „egyszerű” romkonzerválás itt nem válhat be, a helyreállítás után rövid időn belül ismét lepusztulna, elszemetesedne a környező rendezetlen lakó- és üdülőkörnyezet miatt. A „hívatlan lakóktól” sem lehetne tartósan megvédeni a helyet, újra csövesek szálláshelye lenne megakadályozva a kultúrált „használatot”.
Romkertté való átalakítása sem lenne igazán élő, hiszen a környékről gyalogosan nem jár erre senki, s nincs a közelben olyan hely, amely felé igyekezve eltöltene itt néhány percet az arra járó ember. Az eredeti funkció (templom és kolostor) visszaállítása, melynek kérdése már egyszer felvetődött, egyúttal meg is oldódott akkor a szemközti Péter-hegyen felépült rendházzal.
Tőlünk nyugatabbra minden ilyen esetben múzeumépületet valósítanának meg belőle, amely egyszerre lenne védőépület és önmaga múzeuma, és ahol az itt talált leletanyag elhelyezése, bemutatása lehetővé válna. A középkori kiállítás kiegészítve kávézóval és két múzeumi shoppal máris idegenforgalmi látványosság lenne. Sajnos nálunk erre még nem elég érett a helyzet.
A helytörténeti kör szállodasort javasolt a helyére, a budavári Hilton szálló mintájára, szerintem azonban ez a tágabb közönség elől elzárná a megtekintés lehetőségét. Legbiztosabb megoldás az lenne, ha gazdára találna a kolostor területe.
Jobb lenne, ha olyan megoldás születne, ahol az elsődleges cél a középkori falmaradványok, építészeti tagozatok megőrzése, bemutatása volna, és a hozzárendelt épületfunkció ezt csak segítené és inkább a „hely szellemét” követné, s mindez mindenki számára megtekinthető lenne.
Én - köztes megoldásként - egy budapesti vonzáskörzetű hangverseny és rendezvény termet magában foglaló épületet képzelek el ide, ami nívós hangversenyeken, és kamarazenei koncerteken kívül báloknak és előadásoknak adhatna helyet. Több dolog is indokol egy ilyen megoldást.
1.Az elhelyezése. Buda egyik kiemelkedő, csodálatos panorámával rendelkező helyén áll, mely egyúttal nyugodt, csendes környezetben van.
2.A megközelíthetősége: autóval igen rövid úton és viszonylag gyorsan érhető el, Budapest egyik fő közlekedési csomópontjától. A környéken adott a parkolási lehetőség is.
3.A funkciója: nem a környezetétől függ a látogatottsága, hanem a nagyközönséget vonzza ide, - és ily módon egyfajta központot képez és így kiindulópontja lehet egy környékre kiterjedő fejlődésnek.
Az épület tervezéséhez hozzátartozik közvetlen környékének kialakítása is. Új, a jelenlegi földút helyett autós-bekötőút, a volt Panoráma étteremtől és a buszmegállótól pedig gyalogos sétaút építhető, egyúttal lehetőség nyílik a kolostorrom környékének kertészeti tájképi kialakítására.
A tervezési feladat , a - főleg külföldi - példák alapján, a helyes egyensúly megtalálását jelenti, a régi és új épület találkozásának módját. A két épületnek - réginek és újnak - egyformán hangsúlyosnak kell lennie, de úgy, hogy a másik jelenlétével mindegyik csak több legyen. Mindkettő egész egység mely csak finoman, vigyázva kapcsolódhat egymáshoz. Ez a kapcsolat lehet kis távolságot tartó - mint Scarpánál láttuk, egymás fölé épülő - mint Moneo múzeuma, egymásba épülő - mint Kloster üvegablakai, egymásba illeszkedő - mint Torresék monostorában a kiállítóterek, kiemelő - mint Hajnócy Isis szentélye, vagy egymásba fonódó - ahogy a haarlemi múzeumnál láttuk. A megoldások száma szinte végtelen. Az alapgondolat, mely az adottságoktól is függ, csak a kiindulási pontot jelentheti, a megvalósítása végeredményben a részletekben jelenik meg.
Irodalomjegyzék:
A Buda melletti kánai apátság feltárása. H. Gyürky Katalin, Akadémiai Kiadó, 1996.
A dömösi prépostsági templom helyreállítása. Műemlékvédelem 1992/2.
A magyar műemlékvédelem jellegzetességei. Dr. Tillinger István, A műemlék és környezete, egri Nyári Egyetem előadásai, 1978.
A római kori műemlékek helyzete hazánkban. Hajnóczy Gyula, Műemlékvédelem 1998
A Velencei Charta keletkezése. Dercsényi Dezső, Műemlékvédelem, 1984/4.
Az OMVH építészeti osztályának megvalósult tervei. Műemlékvédelem, 1993/2.
Carlo Scarpa . Sergio Los Taschen, 1993.
Erdei Ferenc életműve. Műemlékvédelem, 1987/1.
God in the details . Architektural review, 1997/2.
Húsz év műemlék helyreállításai a Velencei Charta tükrében Császár László, Műemlékvédelem, 1984/4.
Két évtizeddel a Velencei Charta után. Horler Miklós, Műemlékvédelem, 1984/4.
Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon. Lukács Zsuzsa, Műemlékvédelem, 1994.
Középkori kőfaragó szerkesztések. Szakál Ernő, Műemlék helyreállítás gyakorlata (az egri nyári egyetem kiadványa), 1983.
New buildings on old settings . Kiállítási katalógus, München
Moneo Romana Merida Architektural review, 1985/11.
Műemlékvédelem Magyarországon. szerk.: Dr. Császár László, Képzőművészeti Kiadó, 1983.
Past and Present. Architecthural review 1997/Februar
Port de la Selva- Gerona . Architektural review, 1991/12.
The Teylers museum . Architektural review, 1997/2.
Utalások elpusztult homlokzati elemekre. Műemlékvédelem Sedlmayr János, 1982/4.